A velencei harangoknak ettől az édes-bűvös zsongásától még álmában sem tudott megszabadulni a maestro. Későn ébredt a Palazzo Rezzonico mögötti szállásán. Nyitott ablaka a lagúnára nézett, ahonnan időnként a csónakosok elnyújtott kiáltása hangzott, meg-megszakítva, de el nem nyomva ezt az édes-bús, távoli harangozást, amely aláfestette, mintegy megdicsőítette örökös ünnepiességében ezt a várost.
„A város… – így írja egy utazó– amely nem hasonlít a világ egyik városához sem, ahol nincsenek lovak és kocsik, nincsen füst, korom vagy por. Itt nem hallani mást, csak emberi hangot!”
Ez az utas vagy megfeledkezett a harangokról, vagy éppenséggel nem volt hallása, hogy elkerülte a figyelmét a harangok játéka, amely úgy összetartozik az oroszlánok városával, mint a tenger.
Paganini felkönyökölt
