Az Ottaken körút egy szerény kis fogadója előtt porlepett és sártól csatakos postakocsi állt meg. Sápadt arcú, nagyon sovány ember szállt ki belőle egy kicsi gyermekkel.
Egy csöppet sem volt bizalomgerjesztő az ember külseje, inkább ellenszenves, és ha a gyermek, akit a karján tartott, nem mosolygott volna olyan kedvesen a fogadósnéra, az talán szóba sem állt volna velük. A márciusi szél hideg, havas esőt vágott az arcukba, és az asszony egyszerre belátta, hogy a gyermek nem maradhat szállás nélkül ezen a hűvös tavaszi estén. Kinyittatott hát nekik egy kis karmát fenn a padláson, közvetlenül a tető alatt.
A sovány embert a gyermeken kívül senki sem kísérte, a poggyásza is nagyon kevés volt, mindössze két táskából és egy ócska, kopott hegedűtokból állt. Egy szót sem tudott németül az ideg
