FÜSTLEÁNY
Ki látott már kéményseprőt hófehér ágyban? – Én láttam, ott feküdt mellettem, kórházi fehérben, sápadt volt az arca, mint a hold, és szőke haja volt, lelkemre mondom, szőke! A fürtjei olyan puhák, mint egy gyermeké. Csak, ha lassú keze odatévedt a kettőnk között álló éjjeliszekrényre, akkor láttam, hogy a bőrén hajszálnál is vékonyabb fekete rajzok cikáznak, gazdagabban, mint egy levél erezete. Ez volt az, amit a kémények mélyéből idáig elhozott, s az utolsó időben a hangjában volt valami olyan, mintha falak gyomrából kiáltana.
– Én tudom, miért kell meghalnom – mondotta egy este, későn már, imádkozás után, mikor az apáca eloltotta a lámpát, s puha léptekkel elment imát mondani a nőosztályra.
– Én tudom, miért kell – mondta még egyszer, és szünetet tartott, nem inti-e le valak
