Az egyik kocsiról egy rozsdás abroncs esett le éppen Zsuzsa lábához. Egy gyermek erre elbőgte magát a kocsin:
– Néni! – kiáltott. – Néni, adja fel a karikámat.
Zsuzsa felvette az ócska abroncsot, és utánaszaladt a kocsinak. Feladta a gyermeknek a szegényes játékszerét, de az anya megint csak kiragadta a kezéből és ledobta.
– Az ördögnek hurcolunk ilyen ócskaságot! Nem elég a vacak ezen a szekéren. – Olyan mérgesen és széles mozdulattal csinálta ezt, hogy vigyázatlanul egy ládát is lelökött, amelyben éppen tyúkok voltak.
Megtorpant az egész kocsisor, és Zsuzsa akkor látta, hogy a következő kocsin, melyet egy sovány ló húzott, János ül, mellette pokrócba burkolva öreg édesanyja. Meglepetten sietett oda.
– János! Hát maga is elmegy?… Így indult el, hogy búcsút sem vett tőlünk.
János lel
