Henriette mély felháborodással folytatta:
– Így megcsúfolni egy idős személyt a betegsége miatt! Mekkora kíméletlenség kell ehhez! És én ennek az asszonynak a keze között tudom az egyetlen gyermekemet.
– Tudok én róla olyat is – szólt most fellélegezve Adél –, amit neked sosem szabad megtudnod, szegény Henriette-em, mert túlságosan megalázó lenne rátok nézve. De annak tanúja az egész ház, hogy szegény vejem az ő áldozata lett, és miatta kellett egyetlen drága lányomnak elhagynia az országot. Miatta maradtam én teljesen árván. Ki gondolta volna róla, mikor megtaláltuk azt a kis vakarcsot ott a cselédszerző előtt. Nem mondom, az arca csinos volt már akkor is. De a szél majd elvitte, és olyan szánalomra méltó volt az egy szál kis ruhájában s maroknyi kis batyuval, hogy megesett rajta a szív
