Suburra

II.

II.Spadino betelefonált a képviselőházba és Malgradit kérte. Egy segítőkész titkárnőhöz kapcsolták.

– A képviselő úr az alapítványnál tartózkodik.

– Az meg hol van?

– Kérem?

– Hol található az az alapítvány?

– A Largo dei Lombardin. Emlékszik, hol volt az Olasz Szocialista Párt régi székháza?

Spadino, akinek fogalma sem volt róla, miről beszél a nő, lassan összerakta, hogy a hely azzal a bolttal szomszédos, amelyben mindig virítós cipőt vásárolt, amikor jól ment az üzlet.

Odahajtott a robogóján, és gondolkodás nélkül leparkolt egy várakozni tilos tábla mellett.

A hat füstszínű, nagy üvegablak, amely az utcára nézett, L alakot formálva körülölelte a teret és a Via del Corso egyik oldalát, megakadályozta, hogy a tünékenyen áthaladó árnyékokon kívül bárki megsejtse, milyen emberség és milyen élet kavarog odabenn. A biztonsági üvegből készült, fotocellás bejárati ajtó fölé nemzeti színűre festett alumíniumkokárdát erősítettek. Egy táblán ez állt: „Róma, emelkedj fel újra!” Miért, mikor zuhant össze Róma? Különben is, kinek kellene felemelnie, Malgradinak? Hagyjuk már!

A bejáratot őrző két gorilla ismerős volt: kigyúrt tagok Ostiából, akik diszkókban kezdték, amikor Spadino hasist árult az iskolák előtt. Biccentettek neki és beengedték.

Törékeny, mosolygós, fekete hajú nő sietett elé.

– Jó napot! Segíthetek?

– A képviselő urat keresem.

– Egyeztettek időpontot?

– Régi barátok vagyunk.

– Nos, akkor megtudhatnám a nevét?

– Visszahoztam neki valamit, amit a La Chiocciolában felejtett tegnap este – felelte Spadino és megérintette a hátizsákot.

– Biztosan várnia kell. A képviselő úr ma reggel egyik értekezletről a másikra megy.

– Úgysincs más dolgom. Várok.

– Akkor ha volna szíves követni az Itália termünkbe…

– Feltétlenül.

Spadino engedte, hogy rövid, sötét folyosón vezessék át, amelynek műgyanta padlója volt, majd onnan egy ablaktalan, téglalap alakú, nagyon tágas helyiségbe irányítsák. A fával és palalemezzel burkolt falak mentén vízerecskék futottak alá, majd rozsdamentes acélfolyókákban gyűltek össze, amelyeket padlóba süllyesztett, hideg fényforrások világítottak meg. Nézzenek oda, mondta Spadino magában, igaza volt megboldogult nagyapámnak: a legjobb módja, hogy az ember halálra keresse magát ezen a világon, a politika.

A terem közepén, félkörben elrendezett fekete bőr Chesterfield kanapéktól körülvéve egy kristálylappal fedett asztal helyezkedett el Traianus-oszlopot imitáló, henger alakú lábakon. Egyik oldalán hajszálcsíkos kék öltönyt viselő, beesett arcú, vézna alak ült, akit beszélgetőpartnere az „ügyvéd úr” megszólítást hajtogatva folyton félbeszakított. Úgy tűnt, hogy hevessége ellenére is udvarias vita közepén járnak.

– A római politikai koordinátorunk – magyarázta a törékeny nő –, Mauro Lotorchio ügyvéd úr. Ha közben szeretne vele beszélni…

– Mi lenne, ha inkább hoznék magamnak egy kávét?

A fekete hajú nő a terem végébe mutatott, egy üvegből és acélból készült pultra, amelyen klasszikus, krómozott kávéfőző gép csillogott. Két húsz év körüli szöszke támaszkodott a pultnak fekete topban, szűk fehér nadrágban, tűsarkú cipőben.

– Az önkénteseink a rendelkezésére állnak – zárta rövidre a nő sértetten, majd távozott.

Spadino elindult a kávépult felé, de még kérnie sem kellett. Az egyik önkéntes, azúrkékre lakkozott körmökkel, már nyújtotta is az eszpresszót.

– Most komolyan ingyen dolgozol itt?

– A képviselő úr azt vallja, hogy a politika egyfajta szolgálat. Szenvedély. Nem munka.

– Vagy úgy! Ezt mondja a képviselő úr? És mit eszel esténként?

– A képviselő úr elvisz vacsorázni, vagy ha ő nem, akkor valamelyik munkatársa.

– Világos.

Spadino ismét Lotorchio és a mellette ülő férfi felé fordította tekintetét, akik újrakezdték a vitát. Habár mindketten igyekeztek visszafogni a hangerőt, Spadino mégis hallotta a beszélgetést. A pasas lakást kunyerált. Lotorchio újabbat és újabbat ajánlott fel neki, de amaz mindet visszautasította. Egyik sem felelt meg neki. Hány tetves lakás áll ezeknek a rendelkezésére? És kinek a tulajdonai? Mind Malgradié?

Az első kávét követte a második, majd a harmadik. Az idő csak telt, és Malgradinak híre-hamva sem volt. Spadino kezdte elveszíteni a türelmét. Lotorchio és a beszélgetőpartnere végül egyezségre jutottak, és kezet ráztak. A pasi szedelőzködött. A közlekedésirendőr-parancsnok lépett be egyenruhában. Meglátta Lotorchiót, és elindult felé egy csomó papirost lobogtatva.

– Drága ügyvéd úr! Hoztam önnek a mozgássérültkártyákat, amelyeket a képviselő úr kért tőlem.

Na persze! Spadino viszolyogva rá akart gyújtani, semmibe véve a „Dohányozni tilos!” feliratokat, amelyekkel teletűzdelték a termet, amikor Malgradi hangja szakította félbe Lotorchio és a közlekedési rendőrök fejesének beszélgetését. A képviselő úr karonfogva érkezett egy alacsony, kövérkés pasassal, aki mohazöld öltönyt viselt rózsaszín inggel és gesztenyebarna nyakkendővel. Úgy tűnt, hogy annak a megbeszélésnek a végén járnak, ami miatt egy órája rostokolt ebben a teremben.

– Érti, mi a probléma, képviselő úr? Ez a történet a kereskedelmi üzletek dolgozóinak alkalmazásával kész kínszenvedés. Úgy néz ki, hogy egy eladót se rúghatok ki, még akkor se, ha a bolt kong az ürességtől? Könyörgöm, hol élünk? Észak-Koreában? Emberekre van szükségem, amikor jól megy az üzlet. Amikor meg nem, akkor húzás, mehetnek. Irány haza! Hagyjuk már a végkielégítést, meg a ki nem vett szabadság kifizetését.

– Engem nem kell meggyőznie. Benyújtottam a törvénymódosító javaslatot, amelyet a következő költségvetési törvénnyel együtt fogunk tárgyalni. Fel kell szabadítanunk az országot a szakszervezetek uralma alól. Jogok és jogok… Felháborító, hogy a baloldal ezzel a szóval akarja mindenki száját betömni. És a kötelességek? Hová lettek a kötelességek?

– Akkor eloszlathatom a kételyeket a szövetségben? Garantálja, hogy az ügy megoldódik?

– Nekem csak egyetlen szavazatom van.

– A szövetségnek viszont sok.

Jóízűt nevettek mindketten.

Egész addig, amíg Malgradi meg nem látta őt. Spadinót. A srácot a La Chiocciolából. Odasietett hozzá és remegő hangon üdvözölte, de nem lehetett megállapítani, hogy a reszketést harag vagy rémület okozza.

– Mit keres itt?

– Képviselő úr! – vigyorodott el Spadino.

– Hogy jutott ez az eszébe? – suttogta a fülébe Malgradi, és fél kezével a vállát fogva a kijárat felé kísérte.

Spadino szétvetett lábbal lecövekelt a folyosó falánál. Két kézzel megragadta a hátizsákját, a modora fenyegetővé vált.

– Első szabály: mostantól tegeződünk. Mint minden jóbarát. Második szabály: a szívességeket viszonozzuk. Ezért mától tőlem veszed az anyagot. Nem pedig azoktól az Ostiából való barmoktól a bejáratnál, akik védik a segged.

– Milyen anyagot?

– Hát tényleg nem akarod érteni?! Fogd, ebben a hátizsákban benne vannak a parfümjeid. Fogalmazzunk úgy, hogy te meg a barátnőid ezt az árut egy hétig is elszippantgathatjátok. És mondjuk, legyen az ára ötezer. Odaadhatod legközelebb, ha nincs most nálad annyi.

– És ha hívom a rendőrséget?

– Hívd azt a rendőrt, aki ott van! Az lesz a legjobb.

Spadino jobb kezével könnyedén meglökte Malgradi mellkasát. Elindult a kijárat felé, majd még egyszer megállt.

– Hívni foglak. Legyen előkészítve a pénz. Kezdjük hetente ötezerrel. Azután ha bulit tartasz, tudok hozni egy csomó anyagot. Kicsit többe fog kerülni, de ez a legjobb áru. Ja, a közös barátnőnk üdvözletét küldi. Emlékszel Sabrinára, ugye?

A képviselőt, aki követte a tekintetével, amíg kilépett a Largo dei Lombardira, elöntötte a forróság, és a mobilja után kapott.

A férfi, akit Nyolcasnak hívtak, a harmadik csörgésre felvette a telefont. Malgradi kihagyta az udvariassági formulákat. A hangja remegett, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Ismer egy… Ismer egy bizonyos Spadinót?

– Persze hogy ismerem. Cinecittàba való. Miért?

– Nézze, ez megengedhetetlen. A pasas megjelent itt az alapítványnál. Elkezdett hangoskodni mindenki előtt, hogy maga meg én… hát igen, szóval… Hogy bizonyos dolgokat mostantól csak ő szerezhet be nekem.

– És hogy került oda ez a Spadino? Mi dolga van olyasvalakivel, mint maga?

– Épp ez az, ahogy említettem… Felfoghatatlan. Azt mondja, hogy az egyik barátnőjétől kapta meg a nevem… De kérdem én, szórakozunk mi itt? Nézze, valójában a tanácsát szeretném kérni. Mert nem akarom, hogy máskor is zaklasson. Ez egy igazi szemét, aki mindent kiteregethet.

– Ne aggódjon. Majd én megoldom, képviselő úr. Vegye úgy, hogy már el is van intézve.

– Maga tökéletes. Tényleg. Tökéletes, mint mindig.