Egy lány. Telefonált. És nevetett.
– Figyelj, Alice, most épp papához megyek. Igen, igen, éjjel is dolgozik. Rendben, megmondom neki… Persze.
Max lélegzet-visszafojtva figyelte. Varázslatos szépség volt. Telt ajkak, őzikeszemek, hosszú, derékig érő, csillogó, fekete haj. Valóságos álom.
– Jól van, Alice, leteszlek. Bemegyek papához.
Ebben a pillanatban kellett indulnia. Kilencvenre gyorsult egyesben. Még pont időben, hogy ne lássa, amint a lány belép. Ne hallja az őrült sikolyt, amit az apja borzalmas látványa vált majd ki belőle. Hogy odaérjen a Via Tuscolanára, és onnan áthajtson minden jelzőlámpán az Arco di Travertinóig, ahol végül megállt két transzvesztitától nem messze, akik az IP önkiszolgáló benzinkút betonpillérén kuporogva cigiztek.
– Helló, szép fiú!
– Ez nem a ti napotok
