Szinglik asztala

PrológusMiss Vanessa Louise Farringdon és Mr. Timothy Michael Jameson esküvője Ültetési rend, 22. változat 24-es asztal Mr. Adam Stowe Miss Sophie Wallis Mr. Ali Malik Ms. Lucy Cotton Mr. Paul Hobbs Mr. Hugo Crabb Ms. Zara Stephens Dr. Cherie Akinowa Valami nem volt rendjén. Vanessa a listára meredve végigfuttatta az ujját a neveken. – Jaj, ne! – kiáltott fel, és nyelni próbált. Tim felpillantott. Hátradőlve ült a székén, egyik kezében egy dirty chai lattét egyensúlyozott, másik keze hüvelykujjával az iPhone-ján görgetett valamit. Körülöttük a kávézóban harmincvalahány, vasárnapi újságokkal és croissant-morzsákkal elborított férfi ült hasonló pózban, a feleségek totyogó kisgyerekeket győzködtek, vagy az újságok otthonmellékletét futották át. Ahogy a késő tavaszi napfény ferdén ráesett a fehérre meszelt padlódeszkákra, a helyiségen úgy lebegett végig a barátságos elégedettség, akár megannyi pitypangszirom. És miért is ne töltené be ez az érzés a termet? Ez itt a Belvedere, London Wandsworth városrészének legkitűnőbb bruncholóhelye, mindennek a kellős közepén. Az étlapon kurkumás frittata is szerepelt, és a világon minden rendben volt. Illetve mégsem. – Hogyan sikerült efelett átsiklanom? – Vanessa mélyen a vőlegénye szemébe nézett. Amikor Tim végre érzékelte, hogy igény mutatkozik a figyelmére, nyakát nyújtogatva rápillantott az asztalon kiterített ültetési rendre, amelynek sarkait helyi mézzel és újrahasznosított üvegedényekkel szorították le. – A szingliasztal? – tudakolta. – Mi a probléma? A probléma, gondolta Vanessa, pontosan ez. Az a probléma, hogy Tim szerint nem probléma. – Hát nem látod? – ütögette lakkozott körmével a papírt. – Fiú, lány, fiú, lány, fiú, fiú. Tim széles mosolya látni engedte egyenletes fogsorát, amelyet a nagy napra készülve nemrég fehérített ki dr. Patergee. – Fiú, fiú? Na és? Modernek vagyunk – válaszolta. – Ez nem vicces, Tim – torkolta le Vanessa. Tim újból hátraroskadt, és legyintett. – Akkor ültesd őket máshová! – javasolta. Vanessa az asztal alatt tördelte a kezét, és úgy dörzsölgette eljegyzési gyűrűje gyémántját, mint egy dzsinnlámpát. – Nem ültethetem őket „csak úgy” máshová – sziszegte. – Tudod jól, miért. Timet szemlátomást nem dúlta fel a dolog. – A barátod, Ali miatt – folytatta Vanessa a hangját lehalkítva. – A… a kalandozó keze miatt. Tim halk, elutasító kacajt hallatott, mire Vanessa mérgesen szippantott egyet. Tim ugyanígy állt hozzá a virágok és a meghívók kérdéséhez is. Ha ő nem gyakorolt volna rá nyomást, a vőfélyei a saját nyakkendőjüket viselték volna. – Mi volna, ha Jessicát ültetnéd át a mi asztalunktól? – vetette fel Tim. – Ő is szingli, nem? Vanessa élesen felkacagott. – Most viccelsz? Jessica a tényleges barátnőim egyike. Tim üres tekintettel meredt rá. – Ha a szingliasztalhoz ültetném Jesst, azzal azt üzenném neki, hogy szerintem soha az életben nem talál magának férjet. Tim ivott egy kortyot a teájából. – De ott esetleg megismerkedhet valakivel. Nem erre való a szingliasztal? Mit szólnál Adamhez? – Adam – ismételte Vanessa színtelen hangon. – Na jó, Adam nem – akkor valaki más. Hugo? – Imádom Hugót, de ő aligha jó férjanyag, nem igaz? Ráadásul minimum kétszer olyan magas, mint Jessica. – És azzal mi a baj? Ez egy esküvő, Vee, nem holmi náci tenyészprogram. Vanessa összeszorította a száját. A férfiak másképp gondolnak az esküvőkre. Ezt mondta az édesanyja – nem, erre figyelmeztette a bejelentésük reggelén. De majd megváltozik, drágám. Visszafordult az ablak felé. Bárcsak. A Belvedere-ből valóban remek kilátás nyílt a közparkra, ahol a sok boldog hétvégi család konvojban kószált, a Nuna és a Babyzen babakocsik úgy siklottak tova, akár a jachtok a Solent-szorosban. És ennek most már ők is részei – Tim és Vee, az új szomszédaik. A Rackman Avenue-n álló sorház végre az övék, a tapéta lehántva, minden csupasz falon a Little Greene festékek nedvzöld, fáradt rózsaszín és franciazöld foltmozaikja. Vanessa abban a pillanatban tudta, hogy tökéletes lesz, amint az ingatlanos kinyitotta az ajtót. Azok az eredeti járólapok az előszobában, az érintetlen alsó lábazati párkányok és a roppant cuki gyerekszoba a lépcső tetején. Mert a gyerekszoba lesz a következő lépés, nem igaz? Először az esküvő, aztán a nászút, majd Grace, vagy Beatrice, vagy Katie formás, tipegő lábacskái. Végszükség esetén talán akár Clara, bár az a rohadék Imogen Peters a kelekótya, csaholó si-cuját nevezte Clarának, vagy nem? Timre pillantott, aki az iPhone-ja fölé görnyedt, az arca ugyanolyan gyűrött volt, mint a Crew inge. Ő vajon választott már neveket? Elgondolkodott vajon, hogy mi lesz az „Igen” után? Vanessa egy röpke pillanatig eltöprengett azon, hogy leendő férje mit is akar a közös életüktől – és végeredményként nullát kapott. – Tim? – Mi az? – kérdezte a férfi fel sem nézve. Vanessa hagyta a levegőben lógni a kérdést. Tim nem szerette a csendeket. – Mi az? – kérdezte ismét, és kék szemével éles pillantást lövellt Vanessa felé. – Jól érzed magad? – tudakolta Vanessa. – Nagyon csendes vagy. Tim vállat vont, és újból lesütötte a szemét. – A legutóbbi kriketteredményeket olvasom. – Nem, úgy értem, hogy az utóbbi hetekben. Amióta ez megvan. – Vanessa az ültetési rendre mutatott. Mondd ki! Mondd ki! – Még mindig meg akarsz házasodni? – Igyekezett ezt könnyedén kérdezni, de a szavak hadarva, kissé sipítva hagyták el a száját, és érezte, hogy foltok virulnak ki az orcája közepén, mint egy gyereknek, aki játékból kicicomázza magát. – Micsoda? Persze hogy meg akarok. – Most már ránézett, de Vanessa látta, hogy a tekintete visszarebben az ültetési rendre, és szinte hallható volt, ahogyan leesett nála a tantusz. – Az esküvő? Az esküvő a probléma? – kérdezte a lány halkan, immár hallhatóan remegő hangon. Tim elmosolyodott. – Ne butáskodj! – És tessék, ott volt: az az üveges, merev tekintet. Vanessa már látta az arcán ezt a kifejezést. Tim Jameson, a reklámszakember, a szavak és érzelmek dörzsölt manipulátora – de akkor sem tudna hazudni, ha az élete múlna rajta. – Csak mondd meg! Tim felsóhajtott, és óvatosan letette a telefonját. – Nézd, Vee, nem rólunk van szó… Elhallgatott, és azt az idétlen kis homokórát bámulta, amelyet azért tesznek az asztalra, hogy az ember biztosan ne áztassa túl az Orange Pekoe teáját. Vanessa úgy érezte, mintha egy levegőben rekedt homokszem volna. Nincs sem itt, sem ott. A jövője legjobb esetben is pénzfeldobással dől el. – Ez az egész esküvődolog – folytatta Tim. – Ez egyszerűen… Megfogta Vanessa kezét, a platina eljegyzési gyűrű belenyomódott a lány ujjpercébe. – Téged el akarlak venni, Vee. Csak meglennék e nélkül a felhajtás nélkül. – Felhajtás? – kérdezett vissza Vanessa elcsukló hangon. – Az esküvőnk most már „felhajtás”? – Igen! – Tim mosolygott, de Vanessa arca merevnek, törékenynek tűnt. Mint a fonott üveg. – Tudod, milyen volna számomra az ideális esküvő? – folytatta Tim, és megszorította Vanessa kezét. – Csak te meg én egy tengerparton. Terítékek és mandzsettagombok nélkül, csak mi ketten, szerelmi esküt teszünk, vagy amit ilyenkor csinálni kell – aztán ennyi, és együtt folytatjuk az életünket. Nem hangzik jól? Vanessa bólintott, mert tudta, hogy ez a helyes válasz. De nem hangzott jól. Borzalmasan hangzott. Merthogy Vanessa imádta az esküvőt. Imádta a terítékeket és az összehangolt nyakkendőket, az orgonista meghallgatását és a miniszendvicsek megkóstolását. És imádta a menyasszonyjelöltlétet, és azt az egyszeri arany Polaroidpillanatot, amelyben most él, amikor minden lehetséges, és még minden út járatlan. Mert mi is lesz az „Igen” után? Mi történik, miután összesöpörték a konfettit? Mit fognak mondani egymásnak? Kik lesznek? – Csak azt szeretném magunknak, hogy… – mondta Tim visszafordulva az asztalhoz, és miközben a telefonjáért nyúlt, a keze beleakadt a lattés pohara karimájába. Az fél másodpercig lógott a levegőben, majd lepottyant, és a fahéjjal megszórt tej végigömlött az ültetési renden. – Óafrancbafrancbafrancba! – sziszegte Tim, és lekapta a székről Vanessa púderrózsaszín kardigánját, hogy azzal törölje le a habot a tervezetről. – Tim, hagyd abba! Az kasmír! De már késő volt, az ülésrend szempontjából legalábbis, ami immár elszürkült tejjel elegyedő, pépessé vált papír- és csapzott gyapjúgombóc képét mutatta. – Bocs, Vee – motyogta Tim lehorgasztott fejjel. De legalább komolyan gondolta. – Nem számít – felelte Vanessa, és megszemlélte a 24-es asztal ültetési tervének maradványait. – Minden rendben lesz. Ám nem volt benne biztos, hogy ez igaz. Korántsem volt benne biztos.