Szinglik asztala

Első fejezet

Első fejezetAdam felriadt álmából, és feje tompán nekipuffant a vonat ablakának. Szemét a hirtelen fény elől összehúzva megpróbált a kívül zölden hullámzó vidékre fókuszálni. Állát dörzsölgetve kibámult az elmosódó sövényekre és a festői tájban kuporgó birkákra. Hol a fenében vagyok?, motyogta.

– Milbourne-ban.

Felpillantva, vele szemben Adam egy vonzó, vörös hajú lány derűs mosolyát látta. Zöld szem, bubifrizurára vágott, egyenes haj és olyasfajta vastag gyűrűk, amelyek azt akarják jelezni, hogy tulajdonosuk „érdekes” vagy „költői”. A lány újból lenézett a telefonjára.

– Elnézést, micsoda? – kérdezte Adam, kihúzva füléből a fülhallgatót.

– Milbourne – ismételte meg a lány. – Az imént hagytuk el Milbourne-t. Nem akartam felébreszteni.

Adam megmozgatta a vállát, a nyaka hallhatóan reccsent egyet.

– Úgy aludtam, mint egy csecsemő, mi? – találgatott. Megmasszírozta a helyet, és igyekezett nem grimaszolni.

– Ami azt illeti, horkolt is.

– Ó.

Adam megborzongott, és próbálta összeszedni a gondolatait. Hol van Milbourne? Mióta aludt? És mennyi a valószínűsége, hogy ez a lány nyitott egy pillanatnyi ötlettől vezérelt meghívásra egy vidéki kastélyhotelben tartandó esküvőre? Adam rápillantott. Igazán csinos.

– Hol áll meg? – tudakolta Adam. – Mármint a vonat?

A lány nem nézett fel a telefonjáról.

– Attól függ. Hová megy?

– Egy esküvőre. A barátoméra. Együtt jártunk iskolába, de egy ideje nem találkoztunk.

– Miért nem?

A lány végre felnézett. Ez komoly kérdés volt.

– Ő egyetemre ment, és új barátságokat kötött. Nekem Londonban lett állásom. Gondolom, eltávolodtunk egymástól. – Adam vállat vont, igyekezett úgy beállítani, mintha ez nemrég történt volna, nem pedig csaknem húsz évvel ezelőtt. A lány nem kérdezősködött, így Adam önként szolgált részletekkel.

– Zenei újságíró vagyok. A Creamnek írok.

A lány arca kifejezéstelen maradt, és Adam igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire csalódott. A nő nyilván nem is annyira fiatal.

– Tudja, a Cream. A rockmagazin… – kezdte.

– Aha. – A lány tekintete újból a telefonjára szegeződött.

Adam vett egy mély lélegzetet. Volt olyan idő, nem is olyan nagyon régen – tényleg nem annyira régen –, amikor a „zenei újságíró” szavak mámorító hatást gyakoroltak a csajokra. Adam menő, jó összeköttetésekkel bíró, elkápráztató volt. Amikor besétált valamelyik fülledt levegőjű, feketére festett falú indie klubba, látta, hogy a lányok összesúgnak: ez ő. Adam Stowe, az az újságíró. De mostanában mindez megváltozott. Vagy – most, hogy jobban belegondol – talán nem is csak mostanában. Adam tudta, hogy a lánynak igaza van: már senki sem olvas magazinokat. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy kéményseprő.

– No és magának mi a foglalkozása? – kérdezte.

– i********: – felelte a lány. Adam várt, de nem érkezett bővebb válasz. Érezte, hogy szélesedik köztük a szakadék, de egyelőre még nem állt készen rá, hogy feladja.

– Ami azt illeti, DJ-zni fogok az esküvőn.

– Miért?

Most Adamen volt a sor, hogy kifejezéstelen tekintettel bámuljon. Hát nemzetközi DJ-nek lenni nem a karrierlehetőségek csúcsa a mai hipszterek számára, ami csak néhány fokkal van a tévés valóságshow-sztár és a közösségimédia-influenszer alatt?

– Úgy értem, minek oda DJ? – pontosította a kérdést a lány. – Miért nem tölt fel egyszerűen egy lejátszási listát?

– Mert…

– És miért nevezik ezt egyáltalán DJ-zésnek? – folytatta a lány, mintha egy bonyolult filozófiai kérdésen merengene.

Adam köhintett.

– Nos, a DJ a „disc jockey” rövidítése – ő az, aki lejátssza a lemezeket… – De alighogy ezek a szavak elhagyták a száját, már teljes borzadállyal tudta, mit fog kérdezni a lány.

– Lemezek?

Ez a lány a húszas évei közepén jár. Maximum. Szóval világos: mire elég idős lett ahhoz, hogy érdekelje a zene, a bakelitlemez már rég a múlté volt, sőt már a CD-t is felváltotta a letöltés. Előfordulhatott, hogy kiszúrt egy újra kiadott Blondie-albumot az Urban Outfittersben, de komoly esély volt rá, hogy még életében nem látott kislemezt, vagy azt sem tudta, mi az a 45-ös fordulatszám.

– Mindegy – sietett témát váltani. – Az esküvő a Haslop Hallban lesz, de ma este meghallgatom a Belascót azon a fesztiválon a…

– Haslop Hall? – Ettől felélénkült a lány. – Az a nagy ház Playborough-ban?

– Igen… nos, azt hiszem.

– Akkor jobban teszi, ha leszáll.

Adam vetett egy gyors pillantást balra. Annyira belefeledkezett, hogy megpróbálja lenyűgözni a lányt, hogy észre sem vette, a vonat egy állomásra beérve lassít. Playborough, állt a táblán.

Adam felugrott, és beverte a fejét a poggyásztartóba. Remek. Nagyon menő.

– Figyeljen – mondta. – Ha ma este arra jár, talán be tudom juttatni, hogy meghallgassa az együttest.

Adamet egy pillanatra elfogta a félelem, hogy esetleg el kell magyaráznia, mi az az „együttes”. Nyilvánvaló volt, hogy a lányt nem érdekli, de valami oknál fogva Adam nem bírta annyiban hagyni. Hirtelenjében rendkívül fontossá vált számára, hogy ez a vadidegen viccesnek, érdekesnek és kívánatosnak találja. Úgy érezte, mintha a RADA-ba1 próbálna felvételizni, miközben futóhomok borítja el.

– Playborough állomás. Kérjük, győződjön meg róla, hogy…

Adam ügyetlenül kotorászva előhúzott egy névjegyet, és odaadta a lánynak: Adam Stowe, általános szerkesztő.

– Hívjon fel!

– Jobb lesz, ha indul – felelte a lány. Lepillantott a névjegyre, majd ki az állomásra. Adam lehorzsolta a karját, ahogy lerángatta a sporttáskáját és a lemezesdobozát a poggyásztartóról, és igyekezett nem felnyögni, miközben az ajtó felé ügyeskedte a csomagokat.

Felnézett az induló vonatra, bár tudta – egyszerűen tudta –, hogy a csinos lány már meg is feledkezett róla. És valóban: nevetgélve telefonált, feléje sem nézett. Mintha láthatatlan volna.

– Hívjon fel – dünnyögte a fejét csóválva. Ezzel az erővel akár jambikus pentameterben is beszélhetett volna. Megroskadt vállal követte a kijárathoz vezető jeleket, és felkaptatott egy betonlépcsőn, amely közvetlenül egy útra vitt fel. Sehol egy sorompó, de még egy jegypénztár sem. Playborough mindössze ötvenpercnyire volt a Waterlootól, de mintha egy másik országba, egy másik időbe került volna.

Végignézett a kétsávos aszfaltozott úton: egyik irányban sem látott semmit, csak egy gondozatlan vasúti töltést, és valami laposat, ami egykor egy borz lehetett.

– Hé! Clooney!

Adam a kiáltás irányába fordult, amit egy autóduda hosszan harsogó hangja követett. Egy szőke férfi hajolt ki egy fényes, fekete terepjáró ablakán. Adam rosszalló homlokráncolása széles vigyorba váltott át.

– Tim!

Adam megírta sms-ben a barátjának, hogy mikor indul a Waterlooról, de egy pillanatig sem számított arra, hogy az kijön elé, és elviszi a szállodába.

– Ki más, te lúzer! – vigyorgott Tim.

Adam bedobta hátra a csomagját, és amikor becsusszant az utasülésre, nyomban feltűnt neki a friss illat és a makulátlan felület. Krémszínű bőrülések, dióbarna szegély. Nem hevertek szanaszét üres csipszeszacskók és kávéspoharak; mintha Tim egyenesen a bemutatóterem előudvarából hajtott volna ide.

– Ejha, de szép! Új?

– Ne szívass! – méltatlankodott Tim, azzal visszacsúsztatta az orrára a napszemüvegét, és beindította a motort. – Már megrendeltem az új Teslát. Kell valami tisztességes járgány, ha már az ember mindennap részese ennek az ingázás nevű rémálomnak.

Adam bizonytalanul bólintott, és a saját dezodor- és izzadságszagú, lélekölő metrós zötykölődéseire gondolt Walthamstow-ból Hammersmith külterületére, ahová nemrégiben a Cream kiadóját áttelepítették. Elragadtatottan húzta végig az ujját a fényes műszerfalon.

– Mindennap ezzel jársz be a Citybe?

– A Citybe? Nem mondtam? Kiköltöztünk Canary Wharfba. Manapság mindenki ott dekkol.

Mindenki. Adam a száját összeszorítva másfelé nézett. Amit a lánynak mondott a vonaton, igaz volt. Ő és Tim eltávolodtak egymástól, és Adam arra gondolt, hogy elhidegülésük jó része erre az egy szóra vezethető vissza. Mindenki. A gimnázium után Adam csatlakozott a Cream csapatához, Tim pedig a Bristoli Egyetemen tanult tovább, és olyan flancoló emberekkel barátkozott össze, akiket csak az érdekelte, hogy mit csinál „mindenki” más. „El kell jönnöd síelni, mindenki megy.” „Elmentél Cassie partijára? Mindenki ott volt.” Úgy tűnt, őt kivéve mindenki.

– Na és hogy vagy? Milyen a meló?

Tim a Glasshouse, egy csúcskategóriájú reklámügynökség kreatív igazgatója volt, amely élvonalbeliként határozta meg magát, de amelynek az ügyfelei szemlátomást kizárólag nagyvállalatok voltak: a Ross Oil, a Zenosoft Computer és megannyi nagy bank.

– Tulajdonképpen nagyszerű – felelte. – Az eddigi legjobb évünket zártuk, ami szép bónuszt jelent. Pont jókor jött, amilyen sokba a nászút kerül.

– Gratulálok, haver – mondta Adam. – És még mindig élvezed?

Tim rápillantott.

– Élvezi valaki is igazán a munkáját? Jonty tizenöt éve foglalkozik kötelmi joggal. Nehéz elképzelni, hogy ez túlságosan inspiráló. De ahogy mondani szokta: „Csak az egyenleget nézd a hónap végén!”

Adam elnyomott egy grimaszt. Jonty. Jonty Tim egyetemi „cimboráinak” egyike volt, a legrosszabb példája annak a fajtának, akikkel Tim Bristolban barátkozott. Adamnek a világon semmi kifogása nem volt a gazdag vagy flancoló emberek ellen: elvégre a popzene tele van szórva magániskolai öregdiákokkal. Ha nem volna a Bedales, nem volna Lily Allen, ha nem volna a Marlborough, Nick Drake sem volna. És Joe Strummer sem, ami kétségkívül súlyos tragédia volna. De Jonty? Tim barátai? Egyetlen Clash-számot sem volnának képesek megnevezni. Egyetlenegyet sem.

– No és ki jön? – tudakolta. – Mármint az esküvőre.

Tim újból rápillantott.

– A suliból senki, ha ezt kérdezed. Hála istennek.

Adam helyeslése jeléül bólintott. Noha Tim új világába nem illett bele, egyetlen dologban mindig egyetértettek, mégpedig abban, hogy nagy örömmel hagyták maguk mögött a gyökereiket. Tim nevében nem nyilatkozhatott, de ő maga jóformán senkivel sem találkozott a Harling Comprehensive-ből azóta az áldott délután óta, amikor kilépett a kapuján, és letépte a nyakkendőjét. Adam elképzelése az volt, hogy felgyújtja, akárcsak Jimi Hendrix, de eldobható öngyújtójától csak annyi telt, hogy megperzselte a végét, úgyhogy inkább áthajította az egyik sövénykerítésen. Eléggé kínos módon két nappal később a nyakkendőt visszaszolgáltatták az édesanyjának – a belsejébe bele volt varrva a neve, és a Harlingban dúló világklasszis terrorizálásnak köszönhetően a helyi lakosok hozzászoktak, hogy bedobálnak ezt-azt a kertjükbe.

– Ami azt illeti, Ali is jön – közölte Tim, miközben felnyitotta a napfénytetőt.

– Ali Malik? Komolyan?

Tim rápillantott.

– Miért is ne? Láttad, milyen jól megy neki a Szilícium-völgyben?

– De Vanessa nem utálja?

– Nem, miért?

– Azt hittem, Ali szobára akart menni vele.

Tim legyintett.

– Ali mindenkivel szobára akar menni.

– Na de az eljegyzési partin?

Adam látta, hogy Tim álla megfeszül.

– Ha kigolyóznám az összes olyan barátomat, aki kínos helyzetbe hozhat, végül nem állna mellettem senki a templomban, hát nem?

Adam igyekezett nem reagálni. Ez az ő hétvégéje, emlékszel? Inkább bekapcsolta az autórádiót. Az utasteret nyomban hegedűk áradó hangja és üstdobok dübörgése töltötte be. Adam hitetlenkedve meredt a műszerfalon megjelenő kiírásra.

– Classic FM? – szörnyülködött.

– Vee ezt szereti – felelte Tim, és ujjával a gombra bökve kikapcsolta.

Adam Timre nézett, és bevillant neki az emlék kettőjükről, amikor tizenhét éves korukban sorban álltak az esőben valami indie lebuj előtt, összedobták a szombati keresetüket a jegyekre és egy megfelezett korsó sörre, majd az elképzelhető legnagyobb izgalommal várták az előttük álló estét. Akkoriban a zene volt minden, az volt a ragasztó, amely összetartotta őket, a beszélgetéseik forgatókönyve, minden. Adam lélekben felsóhajtott. Nem Tim hibája volt, nem igazán. Hogyan is ragaszkodhatna valaki az igazi énjéhez, amikor az élet nap mint nap koptatja az állandó csepegésével? És nem mintha Adamnek az utóbbi időben különösebb boldogságot okozna a rock’n’rollos életmódja – vagy akár az ideológiai tisztaság öntelt elégedettsége. A zeneipar rengeteg Porschét vezető idiótának is otthont ad.

– Milyen volt a legénybúcsú? – kérdezte, alig várva, hogy témát válthasson.

– Elég jó – vont vállat Tim. – Kár, hogy nem tudtál eljönni.

Adam el tudott volna menni. Csak éppen pénze nem volt rá. A legénybúcsút egy marbellai golfüdülőben tartották, és neki nem állt szándékában csekélyke megtakarítását arra költeni, hogy egy szettnyi putterrel és ütővel sétálgasson, vagy mit is kell csinálni az efféle helyeken.

– Mi volna, ha rendesen megtartanánk? – vetette fel hirtelen, oldalra fordulva az ülésében.

– Mit?

– A legénybúcsút. Tartsuk meg a hagyományos módon!

– Micsoda? Mikor?

– Természetesen ma este. A legénybúcsút az esküvő előtti estén kell megtartani, nem igaz? A szabadság tényleges utolsó estéjén, nem két hónappal korábban valami trendi céges szállodában.

– Valójában nagyon kellemes volt.

– Igen, de… ugyan már, ez óriási lehetne!

Tim hallgatott.

– Playborough-ban? – kérdezte kételkedve. – Azért ez nem igazán Vegas.

– De hát pont ez a lényeg, nem? Régimódi. Almabort iszunk a buszváróban, banánhéjakat füstölünk el, hibajavító festéket szipuzunk. Mint a régi időkben.

Tim sokatmondóan nézett rá.

– A régi idők trék voltak, Adam.

Adam elnevette magát.

– Csak viccelek, Timbo. Figyelj, a Belasco ma este a közelben, a Malvern Castle-ban játszik egy fesztiválon. Declan, az énekesük jó haverom. Fel tudom vetetni vele magunkat a vendéglistára. Mi a véleményed?

A barátjára pillantott, remélve, hogy csodálatot lát felvillanni az arcán.

– A Belasco? Még mindig nyomják?

– És téged hirtelenjében érdekel az utcai grime zene? Ugyan már, mi egyebet csináljunk az esküvőd előtti estén? Bedobunk két gin-tonikot a szálloda bárjában, aztán korán lefekszünk aludni? Tényleg ez a nőtlenséged utolsó estéje, Tim.

Tim a száját biggyesztette, szemlátomást eltöprengett ezen.

– Miért is ne?

Adam felvonta egyik szemöldökét, és elnevette magát.

– Miért is ne? Nos, például, mert Vanessa nem fogja helyeselni.

Tim halvány mosolyt villantott rá.

– Ahogy mondod, még nem vagyok egészen házas.

Adam a vállára csapott, amitől az autó veszélyesen kacsázni kezdett.

– Ez a helyes hozzáállás! Bejelentkezem, gyorsan letusolok – aztán irány a buli!