Szinglik asztala

Második fejezet

Második fejezet„Vigyázat! Átvonuló kacsák!”

Sophie feszültnek érezte magát, miközben Christa befordult viharvert Renault-jával a parkolóba. A művészien koptatott, málló festékű jelzőtáblán egy kacsacsalád árnyképe szerepelt, és alatta egy enyhén féloldalasan odaszögezett felirat hirdette: „Lassíts, előrébb kiskacsák vannak!”

– Hol vannak a kacsák? – érdeklődött Hattie, Christa négyéves kislánya, erősen igyekezve, hogy kilásson a bepárásodott ablakon. – Szeretem a kacsákat.

– Nem vagyok benne biztos, hogy valóban vannak itt kacsák, drágám – felelte Christa, ahogy az autó átzötyögött a kátyúkkal teli parkolón. – Szerintem csak azt akarják tudatni velünk, hogy a szálloda kedves és nem mindennapi hely.

A Hattyúhoz címzett fogadó elölnézetből valóban meglehetősen bohém és stílusos képet mutatott. Íves, zárt erkélyein a pasztellszínűre festett kereteket tekergő lonc fonta körül; még egy galambdúc is kiállt a falból, benne két turbékoló csőrrel. Elragadó volt, azt meg kellett hagyni. Talán ez a hétvége mégsem lesz olyan katasztrófa, mint Sophie képzelte.

– Megvan mindened? – tudakolta Christa, miközben behúzta a kéziféket. Sophie húga természeténél fogva rendetlen és szétszórt volt – csak bele kellett nézni az autója utasterébe, amelyet vastag rétegben beborítottak a harapnivalók csomagolóanyagai, a papírok és Hattie leselejtezett zoknijai –, de amikor a családja boldogulása került terítékre, Christa figyelme lézerpontossággal irányult az ügyre.

– Harminchét éves vagyok, Chris – pillantott rá Sophie. – És ez nem az első iskolai napom. Felnőtt nő vagyok.

Christa bólintott, de látszott rajta, hogy nincs meggyőzve.

– Én is elmehetek az esküvőre Sophie nénivel? – kérdezte Hattie reménykedve. Hattie kemény Disney-függőségi korszakon ment épp keresztül, és Londontól csaknem egész úton a rajzfilmhercegnők különféle menyasszonyi ruháinak leírásával traktálta Sophie-t. Szutykos kezecskéjében a kis hableány imádott, tengerzöld ruhás Barbie-változatát szorongatta.

– Nem, szívecském – szögezte le Christa határozottan. – Mi csak kitesszük itt Sophot, aztán vissza kell érnünk a Színjátszóházba, emlékszel?

Hattie ezt fontolóra vette.

– Hozol nekem a tortából? – kérdezte végül.

– Hát persze, kicsi lány. És megígérem, hogy csinálok egy csomó képet a menyasszonyi ruháról – tette hozzá Sophie, habár titokban remélte, hogy az úgy fog kinézni, mint egy túltömött zsák. Hattie ezzel szemlátomást megelégedett, és visszatért Barbie-ja immár megkopott nejlonhajának fésülgetéséhez.

– Akadálymentes szobát kértél? – tudakolta Christa.

– Igen – mosolygott Sophie, szemét színpadiasan égnek forgatva. – Külön megjegyzést írtam a foglaláshoz, és fel is hívtam őket visszaigazolásért.

Christa éles, fürkésző pillantással nézett rá.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy akarod ezt?

Sophie fújt egyet.

– Chris, ez csak egy esküvő. Szertartás egy templomban, egy finom vacsora és esetleg egy jazz band. Alighanem ott lesz pár régi barátom az egyetemről. Ígérem, nem fogok versenyt tülekedni a menyasszonyi csokorért, és vasárnap, reggeli után itt foglak várni.

Christa úgy festett, mint aki mérlegeli, mit mondjon, Sophie-nak azonban pontos elképzelése volt arról, mi járhat a húga fejében.

– Csak azt nem tudom, miért akarod kitenni magad ennek, Soph – jelentette ki Christa végül.

Sophie látta a húga arcán az aggodalmat, és repesett tőle a szíve. Ők ketten nem mindig értettek egyet – sőt tizenéves korukban épp ellenkezőleg, amikor Sophie mindig sikeres volt, az a lány, aki a tökéletes osztályzatokat, a kupákat, trófeákat és érmeket kapta, Christa pedig a lázadó, a művészlélek, a természettudományi labor épülete mögött dohányzó lógós. Sophie balesete óta azonban Christa koncentráltabbá, hevesen védelmezővé vált, és egy személyben lett Sophie számára hangadó, személyi asszisztens és terapeuta, és mostanra már erős kötelék alakult ki közöttük. Már ezért csaknem érdemes volt. Csaknem.

– Nézd – mondta Sophie magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Te mondod évek óta, hogy álljak újból csatasorba, jöjjek össze a régi barátaimmal és kezdjek élni. – A pub felé mutatott. – Nos, itt vagyok.

– Persze – felelte Christa cinikus pillantással. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy az exbarátod esküvője a legjobb alkalom ezt elkezdeni. Persze, kívánom neked, hogy le tudd zárni, és tovább tudj lépni, a kérdés csak az, képes is vagy-e túljutni rajta.

– Mármint Timen, vagy a baleseten?

– Mindkettőn.

Sophie-nak most először tűnt fel, mennyire fáradt benyomást kelt a húga: halványlila félholdak húzódtak a szeme alatt, és kiszedetlen szemöldöke ívei között két mély ránc szántott végig. Christának már amúgy is temérdek dolga volt, dolgozó anyaként és Bosszantóan Jóképű Dan feleségeként állandóan zsonglőrködnie kellett. Nagyon kedves tőle, hogy elhozta ide, és Sophie nem óhajtotta tovább tetézni a terheit, és a szükségesnél hosszabb ideig a Hattyúnál tartani.

– Figyelj, jó lesz, ha útnak indultok a Színjátszóházba – mondta gyorsan.

Kiszálltak az autóból, kivették a bőröndjét a csomagtartóból, és Hattie is kipattant, hogy elköszönjön.

– Érezd jól magad, rendben? – sóhajtott fel Christa, és magához ölelte Sophie-t. Épp a megfelelő műszorítással – nem túl szorosan, nehogy fájjon, de ahhoz eléggé, hogy éreztesse vele, hogy szereti. – Üdvözlöm Timet. És kívánj neki a nevemben minden jót!

Sophie felvonta egyik szemöldökét. Amikor a vőlegény neve legutóbb szóba került, Christa kifejezte abbéli vágyát, hogy „jó erősen tökön rúgja”.

Christa nem szokott mellébeszélni.

– Nos, ez mégiscsak az esküvője napja – magyarázta. – Akkor is, ha egy undorító varangy.

***

Sophie a parkolóban állva integetett az elhajtó Christának, és nagyon egyedül érezte magát. Amit az imént mondott: „Felnőtt nő vagyok”, legjobb esetben is csak féligazság volt. Christa volt a felnőtt nő. Neki volt konyhai robotgépe, tejesembere és előfizetése a Newsweekre. Sophie a szülei házának átalakított garázsában lakott.

– Ugyan már, meg tudod csinálni! – dünnyögte, felkészítve magát lelkileg, miközben elindult a pub felé. Eldöntötte, hogy eljön, és most végig kell szenvednie. A bőröndje nagyokat döccent és ugrált, ahogy a kövezett gyalogúton maga mögött vonszolta. Vagy hiányzott az egyik kereke, vagy Sophie-nak rövidebb az egyik lába, mint a másik – márpedig száz százalékig biztos volt benne, hogy egyforma hosszúak. Az ilyesmiket megmérték a kórházban: a kórházban mindent megmértek, a súlyától kezdve a légzési térfogatáig, amit Sophie mindig meglehetősen költőinek talált, ha azt vesszük, hogy milyen rossz ízű az a tubus. Harminchét évesen Sophie-nak több testrésze sem volt már a régi, de az alig észrevehető bicegéstől eltekintve a két lába centire egyforma hosszú volt: ezt biztosra vette.

Gondolatban feljegyezte, hogy vennie kell egy új bőröndöt. Egy utazási iroda alkalmazottjaként – illetve „élménytúra-szervezőként”, ahogyan a főnöknője, Selena előszeretettel utalt az alattvalóira – alighanem valami jobbat kellene birtokolnia egy ütött-kopott, húszéves Samsonite-nál. A kolléganője, Caroline egy gyönyörű, krémszínű Globetrotter bőröndöt hordott magával az egzotikus nyaralóhelyekre tett számos fényűző tényfeltáró utazásához. Sophie persze ritkán hagyta el az irodát. A heti háromszori ingázást Wimbledon és Putney között még el bírta viselni: már a gondolat is, hogy nyugton kelljen ülnie egy repülőgépen, olyan stresszel töltötte el, hogy belefájdult a feje.

Akárcsak most, gondolta, miközben becsattogott az előcsarnokba.

Első pillantásra a Hattyú átlagos vidéki angol pub volt, ahol meg is lehetett szállni. A palaszürke padlótól és a sötét fából készült bárpulttól eltekintve akadtak itt öntudatos stíluscsavarok is: az üvegbúra csapdájába esett kitömött mókus és a dartstábla fölé akasztott szarvasfej azt sugallta, hogy nemrég felújítást végzett egy belsőépítész.

– Segíthetek? – szólította meg egy szigorú fekete frufruval és hozzáillő szláv akcentussal bíró, vékony nő.

– Igen, szeretnék bejelentkezni. Sophie Wallis vagyok.

A nő maga felé fordított egy ásatag kinézetű monitort, amely remélhetőleg csak a retró hangulatot volt hivatott erősíteni.

– Wallis… – ismételte, ceruzavékonyságú ujjával nyomogatva az egeret. Sophie megbámulta az iPhone-tetoválást a lány csuklóján, és elképzelte, ahogy majd húsz év múlva próbálja megmagyarázni.

– Wallis, Wallis… nincs.

Felpillantott, és gyanakodva méregette Sophie-t.

– Még egyszer, mi a neve?

– Sophie Wallis.

A recepciós közelebb hajolt a képernyőhöz.

– Elnézést, megvan. A 12-es szobában helyeztük el. Kellemes, csendes szoba a tetőtérben.

– A tetőtérben?

A nő rámosolygott, felfedve a metszőfogán egy vörös rúzsfoltot.

– Ne aggódjon, a mennyezet elég magas, rengeteg hely van. – Elhallgatott, átgondolta a dolgot. – Hacsak nem akar felülni az ágyban.

– Valójában én akadálymentes szobát kértem – közölte Sophie, és borzalmasan angolnak érezte magát. A rendes lányok nem cirkuszolnak.

– Akadálymentes?

A nő áthajolt a pulton, összehúzott szemmel végignézett Sophie-n, majd visszafordult a képernyőhöz.

– Erről nincs megjegyzés a rendszerben – tudatta, bőséges mennyiségben kattingatva az egérrel. – Vannak akadálymentes szobáink, de csak rokkantaknak.

Sophie megfordult, és követte a nő pillantását: egy elektromos mozgássérültmoped állt a folyosón.

– Van egy vendégünk, akinek nincs lába – suttogta a nyomaték kedvéért. – És erre a hétvégére teljesen be vagyunk táblázva. Az esküvő, tudja.

Sophie vett egy mély lélegzetet.

– Lift van?

A nő arckifejezése változatlan maradt.

– Nincs – közölte, és átnyújtott egy fakockához erősített kulcsot.

Sophie átügyeskedte a bőröndjét egy oldalajtón a fogadó szobáihoz vezető lépcsőhöz. Megállt az aljában, és felnézett. Tizenöt lépcsőfok, számolta összeszoruló szívvel.

Több mint tízévnyi rehabilitáció után Sophie egészen jól gyalogolt. A négyperces mérföldfutás nem ment volna, de egy lassú sétával Waitrose-ba meg tudott birkózni. Viszont a lépcsők… Azok továbbra sem voltak a barátai. Már a látványuktól is megfájdult a háta. Észrevett egy „Hölgyek” feliratú ajtót, és benyomakodott rajta. Ha egy kis vizet locsol az arcára, az talán felélénkíti a lépcsőmászás előtt.

Amikor megpillantotta magát a tükörben, felnyögött. Elgyötörte az utazás, hosszú, gesztenyebarna haja szanaszét állt, az arcán rózsaszín foltok ütöttek ki, és a sminkje valahol az A3-ason kereket oldott.

– És mi van rajtad? – suttogta magának, szemrevételezve az előző héten online vásárolt ruhát és blézert.

Olyan kinézetet akart elérni, mint Pippa Middletoné volt a Wimbledon-héten: letisztult, sportos, sikeres. Ehelyett úgy festett, mint egy légikísérő a gépkiürítési gyakorlat után.

– Tizenöt év – mondta a fejét csóválva, és igyekezett nem megadni magát a cunamiként közeledő reménytelenséghullámnak.

Tizenöt rohadt év, mindössze ennyi idő kellett, hogy felkészüljek.

A kórházi ágyon fekve az a gondolat adott neki erőt a folytatáshoz, hogy arról fantáziált, mi történik majd, ha legközelebb találkozik Tim Jamesonnal. Timmel, az egyetemi szerelmével, Timmel, a férfival, aki dobta, mialatt ő a kórházban volt. Timmel, a holnapi esküvő vőlegényével.

Mindig elképzelte, mit fog viselni, amikor legközelebb találkozik megdöbbent, bánkódó exbarátjával. Eltervezte a sziporkázó riposztokat, amelyekkel helyreteszi. És elképzelte, amint Tim könyörög neki, hogy térjen vissza hozzá. Ezekben a vég nélküli, árnyalt forgatókönyvekben Tim csak ránéz Sophie-ra, és máris tisztába jön vele, hogy hibát követett el, amikor elhagyta, mert Sophie gyönyörű, sikeres, jó kapcsolatokkal rendelkezik és híres – bármelyik ezek közül. Ezért választotta ezt a ruhát és blézert. Elképzelte magát, hogy úgy néz ki, mint valamelyik rámenős, szuperül összeszedett nő, akikről cikket írnak a Harper’s Bazaarban. Elég egy rá vetett pillantás, hogy Tim azt gondolja: „Íme, egy nő, akinek van egy második otthona Cotswoldsban, és elképesztő a fonák ütése.”

Ehelyett azonban Sophie úgy nézett ki, mint egy harmincas évei végén járó nő, aki egy utazási irodában dolgozik húsz évvel azután, hogy az emberek már felhagytak az utazási irodákba járással.

– Sophie?

Riadtan pillantott fel. Egy nő állt mögötte élénk mintájú ruhában.

– Sophie, tényleg te vagy az!

Sophie kapkodva ébredt rá, hogy a nő Tim édesanyja, Jennifer.

– Jenny – motyogta égő arccal. – Az imént érkeztem. Hosszú út volt, túl sokat ültem.

Zavarban volt, de korántsem annyira, mint a legutóbbi találkozásukkor néhány hete a Dél-Kensingtonba tartó metrónál.

Sophie régi barátnőjével, Emmával találkozott a Viktória és Albert Múzeumban, amit kéthavonta meg szoktak tenni, és útban hazafelé épp a jegyautomatánál állt sorba, amikor Jennifer észrevette.

– Ez a sors keze lehet – jelentette ki Jennifer, miközben megölelte. – Tim hetek óta próbál a nyomodra bukkanni. Nagyon szeretne meghívni az esküvőjére, de nem tudta, hogyan találjon meg.

Sophie, akit már az a hír is teljesen összezavart, hogy az exe vőlegény, elpirult, és hebegve megadta az elérhetőségeit, majd a következő héten rögeszmésen töprengett Jennifer szavain: Tim próbált a nyomára bukkanni? Majd elepedt azért, hogy meghívja? Az esküvőjére? Mit jelentsen mindez? Sophie végül akkor hitte el, hogy nem csak hallucinálta az egészet, amikor a kemény papírra nyomott, cakkozott szélű, fehér meghívó a lábtörlőjére pottyant.

– Hogy vagy, Jenny? – kérdezte most. Itt, a Hattyú női mosdójában ez olyan erőltetettnek tűnt, amilyennek érződött is: Tim anyja volt az utolsó, akivel találkozni akart. Sophie azt szerette volna – nem, arra volt szüksége, hogy kibújjon ezekből a nevetséges göncökből, és megpróbálja megállítani a keze remegését.

– Hogy vagyok? – nevetett Jennifer szárazon. – Hogy őszinte legyek, aggódom. Az ember nem mindennap küldi ki a nagyobbik fiát a világba.

Sophie tudta, mit érez. A húga előtt megjátszhatta magát, de rettentően nyugtalanította az egész hétvége, és önmagát is meglepte, hogy egyáltalán eljutott idáig.

– No, és hogy van Tim? – tudakolta. Igyekezett lezsernek tűnni, de maga is meglepődött, hogy a férfi nevének említésére gyorsabban ver a szíve. – Remélem, ő nem túlzottan ideges.

– Ugyan, kérlek! – felelte Jennifer. – Timothy odavan az ilyen pillanatokért. Mindenki őt nézi, rá figyel. Már kiskorában is ilyen volt, amikor a mászóka tetején kiabálta, hogy „Ide nézz, anyu! Nézd, milyen magasra jutottam!” Szemernyit sem változott.

– Nos, biztosra veszem, hogy holnap minden simán megy majd – jelentette ki Sophie idegesen nevetve.

– Ó, igen – bólintott Jennifer. – Vanessa gondoskodott róla. Az utóbbi hat hónapot azzal töltötte, hogy megfelelő virágszirmokat társított az ültetőkártyákhoz. Semmit nem bízott a véletlenre.

– Akkor holnap találkozunk a templomban – mondta Sophie, és a bőröndje fogantyúját megfogva hátrálni kezdett.

Jennifer a szemöldökét ráncolta.

– De ma este ott leszel a Házban, nem?

– A Házban?

– A Haslop Hallban. Ahol holnap a fogadás lesz. Vee ma este ott tartja a kelengyebuliját, vagy hogy nevezik manapság; az én időmben leánybúcsú volt a neve. Mindenki ott lesz.

Mindenki, engem leszámítva, gondolta Sophie.

– Ahogy mondtam, hosszú volt az utazás. Tudod, a hátam… – válaszolta.

A sérülése szóba hozatala mindig együttérző pillantást váltott ki – és egy mormolást félrebillentett fejjel: „Ó, persze, tökéletesen megértem.” Elvégre mi értelme elszenvedni egy katasztrofális, az egész életet megváltoztató balesetet, ha nem lehet arra felhasználni, hogy kihúzzuk magunkat a társadalmi kötelezettségek alól? Jennifer részéről azonban nem érkezett sem aggódó pillantás, sem fejbillentés – és Sophie-nak csak megkésve jutott eszébe, hogy Mrs. Jameson három évtizeden át tanárként dolgozott. Ötven lépésről kiszúrt egy hamisított orvosi igazolást.

– Nem úszod meg ilyen könnyen – szögezte le az idősebb nő. – Arról nem is szólva, hogy Vee partija halálosan unalmas lesz, és nem akarok egyedül ücsörögni ott, hallgatva, ahogy fogyókúrákról és pedikűrökről locsognak, meg arról, hogy mennyire nehéz egy rendes vegánétel-szállítót találni.

Sophie akarata ellenére elnevette magát.

– Egy óra múlva érted jövök, és én magam viszlek oda autóval – jelentette ki Jennifer határozottan. – Addig maradunk, amíg megeszünk egy vörösbársony cupcake-et, de meg kell ígérned, hogy nem hagysz egyedül Vanessa anyjával.

Jennifer ellágyult arckifejezéssel érintette meg Sophie karját.

Sophie-nak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy Jennifer belelát a fejébe. Vagy talán minden tanár ilyen, evolúciós fejlődésük sajátossága, hogy segítsék a tinédzserek túlélését.

– Tudom, hogy az ott lévők felével valószínűleg nem akarsz beszélni – folytatta Jennifer kedvesen. – De nem jobb ma este szembenézni velük – úgy, hogy ott vagyok neked támogatóként –, mint hogy holnap az esküvőn zúduljon rád az egész?

Ebben van valami, ezt Sophie-nak el kellett ismernie, mégis olyan érzés volt, mintha valaki azt választaná, hogy inkább ma este tépjék le a kezéről a körmöket annak érdekében, hogy megmentse a másnapi kínzóktól a lábkörmeit.

– Hidd el, nekem sincs kedvem elmenni – tette hozzá Jennifer. – Lemaradok miatta a Sütimester mai adásáról.

Sophie felsóhajtott.

– Rendben, azt hiszem, igazad van.

– Nagyszerű – tapsikolt Jennifer. – Most menj szépítkezni, fél hétkor várlak az előcsarnokban. Hogy hangzik?

Borzalmasan, gondolta Sophie, miközben kiküzdötte magát az ajtón. Úgy hangzott, mint maga a földi pokol.