FelkészítésA második napon lelkesítőnek szánt beszédek és gyakorlati útmutatások hangzottak el, az utolsó napon pedig célvárosonként külön termekben felsőbb évesek látták el az újoncokat hasznos tanácsokkal.
Nekünk nem voltak felsőbb éveseink, de előkerített a Minisztérium egy hölgyet, aki a néhány évvel azelőtti voronyezsi kísérleti képzésben vett részt. Akkor tizenhárman szereztek ott diplomát, mielőtt – számunkra ismeretlen okokból – leállították azt a képzést. A hölgy legalább negyvenévesnek látszott, pedig nem lehetett több huszonnyolcnál. Csupa biztató dolgot mesélt a városról, a kollégiumról, a pezsgő diákéletről, a hangulatos nemzeti ünnepekről, a barátságos légkörről. Ugyanakkor Anna sehogy sem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy ez a nő úgy áll ott, megtörten, életuntan, mint saját szavainak élő cáfolata.
Anna körülnézett a teremben, de a többiek arcán nem vette észre, hogy bárkinek is feltűnt volna a helyzet abszurditása. Amikor a Minisztérium képviselője magyarázkodni kezdett, hogy a szovjet felsőoktatási hatóság, a Minvuz eredetileg a kazanyi és kubányi egyetemet ajánlotta fel, de ők elszántan küzdöttek, hogy akkor inkább legyen Voronyezs, Anna kezdte egyre furcsábban érezni magát, hiszen nem erről volt szó. A lányok is sokfélék voltak, és mind olyan idegenek.
Még napokig gyötörték különféle balsejtelmek. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhet vele. A világ, amelyben felnőtt – bár nem volt paradicsomi –, nem ígért ilyen kellemetlen meglepetéseket. Felocsúdva aztán ideges kapkodásba kezdett, hátha van valami megoldás, és meg tudja még úszni valahogy.
No de mit lehetett volna tenni ez alatt a két hét alatt? Szerződést bontani (Kérem, én nem ezt akartam, én nem így…!), majd kezdeni elölről a felvételi-hercehurcát egy másik egyetemen – két év múlva? És mi lesz addig? Mit mondana a családnak, a rokonoknak, az ismerősöknek? És otthon a félig megpakolt bőröndök…
Nem, nem volt már visszaút.
*