Ébredések fényei

A végérvényesség diszkrét bája

A végérvényesség diszkrét bájaAlea iacta est, gondolta Anna, miközben július elején meleg csizma és télikabát után járta a budapesti utcákat. A háromnapos eligazításon egyértelműen értésünkre adták, hogy az első vizsgaidőszak, azaz január vége előtt nem jöhetünk haza. Gyorsan be kellett hát szerezni mindent, ami szükséges lehetett ott kint: téli holmit, gyógyszereket, fűszereket, konzervnyitót, merülőforralót, és még ezernyi nélkülözhetetlen dolgot.

Az egyik kirakatban, amely mellett naponta többször is elment, egy szép, szolidkék nyári ruha feszített egy pár hozzá való hófehér teniszcipő társaságában hívogatóan. Vegyél meg – nézd, nem is kerülök sokba… Elég az ócska göncökből: legyél végre önmagad! Anna mindig nehéz szívvel költötte az édesanyja kevéske pénzét, de ezekben a napokban oly nagy szorongás volt benne, hogy muszáj volt ezt az örömöt megadnia a lelkének, mintegy előre kárpótolva magát az elkövetkezendő megpróbáltatásokért. Így aztán hamarosan a ruha és a cipő is bekerült az egyik bőröndjébe.

Arról már kezdett végképp letenni, hogy júliusban sikerülhet télikabátot és csizmát vennie, amikor eszébe jutott a Lenin körúti szőrmebizományi. Itt talált is egy elfogadható árú, bár igencsak elvirágzott szépségű panofixbundát, de csizma, az nem volt sehol. Az idő sürgetett, közeledett a kiutazás napja, így amikor egy rokon kis szerencsével szerzett valahonnan egy pár csúnyácska, kék színű hótaposót, Anna nem utasította vissza. Kissé bizarr látványt nyújtok majd így – gondolta –, no de talán Voronyezsben ez nem lesz olyan nagy baj.

S hogy magamról is ejtsek néhány szót: Kolosi Mária vagyok. Miskolcon, az Avas lakótelepen nőttem fel, és a mérhetetlen kalandvágy vitt arra, hogy jelentkezzek a Szovjetunióba. A gimnáziumban az orosz ment nekem a legkönnyebben, ezért választottam ezt a szakot. Miután megtudtam, hogy felvettek, szinte állandó eufóriában vártam a kiutazást. Éreztem, hogy jól fogom viselni, mert hittem, hogy bármilyen lesz is kint, az otthoni életemnél csak jobb lehet; és erősen bíztam magamban. Izgatottan gondoltam arra, hogy kint majd végre önálló lehetek, és senki nem fog beleszólni az életembe. Nem vártam túl sokat, és így nem is csalódtam.

Ezzel szemben Anna nagyon is sokat várt. Amikor gimnazista korában bátortalanul – és naivan – elkezdett álmodozni a majdani egyetemista évekről, tele volt lelkesedéssel és önjavító szándékkal. Az egyetemet és az egyetemistákat csodálatosnak képzelte, magát viszont nevetségesen ostobának és gyermetegnek gondolta. Mióta csak felismerte a hatalmas, otthonról hozott szociális hátrányát, folyamatosan és tudatosan törekedett annak leküzdésére. Édesanyja, aki keményen dolgozott, hogy a három gyerekének enni tudjon adni, nem sokat törődött a neveléssel. A kis Anna – akárcsak George Sand kis Fadette-je – vézna és rongyos volt, és nem tudott viselkedni, viszont rengeteget olvasott és könnyen tanult, ezért a menő és nagyhangú lányok között az iskolában nem volt túl népszerű. A fiúkat mindez nem zavarta, szívesen játszottak vele – még a focicsapatba is bevették csatárnak, mert gyors lábú, ügyes játékos volt. Anna bonyolultnak és felszínesnek látta a lányok világát, ezért sokat bosszankodott azon, miért nem fiúnak született inkább.

Amikor viszont kamaszodni kezdett, és a fiúk elkezdtek járni utána, akkor már csak arra törekedett, hogy igazi, szeretni való lány legyen. Nem volt ebben segítségére más, csak az alapos megfigyelés és a keserű tapasztalatok. Úgy gondolta, hogy a számára fontos emberek általában azt tartják vonzónak, aki tisztán és természetesen önmaga tud lenni, s aki ugyanakkor tudatosan formált, fegyelmezetten harmonikus képet mutat önmagáról. Persze érezte azt is, hogy a dolog ennél azért sokkal bonyolultabb, különben nem lenne az ars vivendi és az ars amandi – vagyis az élet és a szerelem művészetének – legnagyobb titka. Arra gondolt, hogy az iskolákban nemcsak azt kellene tanítani, hogy mi a jó, hanem azt is, hogy azt a jót hogyan lehet a leghatékonyabban képviselni.

Minden közösségváltás új lehetőség volt, hogy tiszta lappal, új szintre lépjen, ezért Annát izgalommal töltötte el a tudat, hogy most esélyt kap a változásra, önmaga újraformálására. Tudta, milyen fontos mindenütt az első benyomás, és erre kellőképp fel is készült. Szeretett volna komoly és titokzatos művészléleknek látszani, mert úgy hitte, hogy ez az ő igazi arca. Elhatározta, hogy kerülni fogja a feltűnést (ez bizony nem volt könnyű neki!), fegyelemmel teszi a dolgát, és határozottan viselkedik majd. Életében ekkor sikerült először idegenek szemével megnéznie az újonnan kitalált önmagát, és az eredményt, a kezdeti lépésekhez mérten, kielégítőnek találta.

Már nagyon várta, hogy önálló lehessen, hogy otthagyhasson mindent, ami régi életéhez kötötte, de ahogy közeledett a kiutazás napja, mégis egyre jobban elbizonytalanodott. Olyannyira, hogy az utolsó napokban szinte már tíz körömmel kapaszkodott volna mindabba, ami addig bizonyosság volt a számára. Szomorúan vonta le a következtetést: a megváltoztathatatlan előbb-utóbb mindig más megvilágításba helyezi a dolgokat… Rájött, hogy hirtelen mennyire értékes tud lenni minden, amiben – tudjuk – már nem leszünk sokáig, mert a változás bizony nemcsak a legnagyobb vágya, de egyben a legnagyobb félelme is az embernek.

*