Ébredések fényei

Juli

JuliAnna két gimnáziumi osztálytársával és egy ismeretlen, különös lánnyal került egy kupéba. Ez a lány senkihez sem szólt, be sem mutatkozott, csak felkapaszkodott az egyik felső fekhelyre, és a gondolataiba merült. A létszámellenőrzésnél tudták csak meg, hogy Lujzának hívják. (Később az is kiderült róla, hogy elvégzett egy évet a debreceni egyetemen, de átkérte magát a Szovjetunióba. Voronyezsben, a kollégiumi szobák elosztásakor kijelentette, hogy nem akar magyarokkal egy szobába kerülni. Senki sem szerette őt, és ez teljességgel megfelelt a szándékának. Csak ment konokul a céljai felé, amikről soha senkivel nem beszélt, mint ahogy másról sem. Az első voronyezsi év folyamán aztán férjhez ment egy moszkvai orosz fiúhoz, és eltűnt. Azóta sem hallottunk felőle. Titokzatos és furcsa volt, s bár tény, hogy kellett ahhoz egyfajta őrület, hogy valaki 1985-ben egyszakos orosz nyelvtanári diplomáért öt sanyarú oroszországi évet vállaljon, azért az ő őrületét már túlzásnak találtuk.)

Hamarosan Anna is lefeküdt, a készülődés, a búcsú, az indulás nagyon kimerítette. Egy csöppet sem örült annak, hogy két ismerős lánnyal utazik egy kupéban, és ezen eleinte maga is csodálkozott.

Arra gondolt, hogy a gimnáziumi osztályában három, jól elkülöníthető klikk alakult ki, szinte az első naptól kezdve. A legnagyobb csoportot a polgárcsaládok polgárgyerekei képezték, akik rendesen öltözködtek, sokat tanultak, és később sokukat fel is vették egyetemre, főiskolára. Idetartozott a harmincnyolc fős osztály hét fiú tagja közül is négy.

A második csoportot a munkásszülők gyerekei alkották, ők az előzőektől láthatóan másfajta hagyományokat hordoztak: egyszerűbb öltözködést, egyszerűbb örömöket, nagyobb természetközeliséget, több vagányságot – és kevesebb kifinomultságot, komplexust.

A harmadik csoportba tömörültek azok a – leginkább értelmiségi hátterű – lányok (és három fiú is), akik afféle „művészlelkek” voltak, sokat jártak színházba, kiállításokra, művészfilmekre, koncertekre; és egészen sajátságos módon, az életet mélyebben megélve, a lapos, unalmas, kispolgári rutinokat messze elkerülve próbáltak élni. Rajongtak Sartre-ért, Kirkegaard-ért, Vianért. Mindannyian azon igyekeztek, hogy a legsajátabb, legegyénibb önmaguk legyenek, a tanulás csak sokadrendű dolog volt a számukra.

Anna a gimnázium négy éve alatt megjárta mind a három csoportot. Első osztályban a polgárgyerekekhez csapódott, mert jó tanuló volt, másodikban a munkáscsemetékhez került, mert vagány volt, amikor pedig harmadikban összejött élete első nagy szerelmével, az egyik művészlelkű osztálytársával, akkor a harmadik csoportba próbált beilleszkedni – ezúttal sikeresen.

Ugyanakkor ott volt Kápolnai Klári, aki a négy év alatt mindvégig a padtársa volt, és a polgárcsaládok gyerekeinek csoportjába tartozott, akárcsak a másik osztálytársa, Kalász Margó, akikkel most egy kupéba került a vonaton. Nem tudott örülni ennek, mert egészen más szeretett volna lenni egyetemistaként, mint amilyennek ez a két lány a gimnáziumban megismerte őt. Az általa elképzelt és gondosan kidolgozott új életébe ők, a régi énjének tanúi valahogy nem illettek bele.

A vonaton sehogyan sem tudta jól érezni magát, bármennyire is igyekezett. Nagyon meleg volt, és a sírás is állandóan környékezte. Nem nyújtott igazi vigaszt az sem, amikor a Kárpátok gyönyörűséges hágói mellett haladtak el. Anna sokáig nem tudott elaludni.

Aztán hirtelen eszébe jutott Juli, akit a háromnapos eligazításon ismert meg, s aki kedvességével, jókedvével, könnyedségével hamar kitűnt a többi „voronyezsi” közül. Kőszegi lány volt a szőkésbarna, kedves arcú, melegbarna szemű Blaskó Juli. Ő volt az egyetlen, aki közel került Annához az alatt a három kimerítő nap alatt. Talán tudattalanul is egymásba kapaszkodtak ők ketten, egymás szemében, mosolyában keresve biztatást és reményt. Anna magabiztossága, visszafogott stílusa vonzotta Julit, bár nem sejthette: ezek még csak az első próbálkozások, hogy Anna megfeleljen a benne élő ideálnak, s hogy ez az arca mennyire törékeny még.

Az eligazítás harmadik napján megegyeztek, feltétlenül egy szobába kérik majd magukat Kijevben, és aztán Voronyezsben is. Veled minden könnyebb lesz – mondta akkor Juli, és mosolyából, a szeméből olyan mérhetetlen bizalom és szeretet áradt, hogy Anna beleborzongott. Egy féltve őrzött gyerekkori emlékét, négyéves korában elvesztett – és tizenhét évesen megtalált – édesapja szerető, gondoskodó arcát idézte ez a pillanat, és Anna akkor érezte, ahogy lassan eltűnik belőle minden kétség és balsejtelem, hogy átadja helyét egy még soha nem tapasztalt jó érzésnek, a mély, baráti ragaszkodásnak, a szívet melengető hálának. Tudta, hogy most már jöhet bármi rossz, nincs egyedül.

A keskeny, rövid és kényelmetlen fekhelyen ezt az emléket felidézve, megnyugodva aludt el.

*