Ébredések fényei

Reggel a vonaton

Reggel a vonatonFélálomban, a vonatkerekek monoton csattogását hallgatta, amikor éles hang sikított végig a vagonon: Tilos az ablakokat lehúzni! Hát mit képzelnek maguk?! Tartsák be az előírásokat! A lelkébe taposott ez a hang – darabokra hullott a kellemes lebegés álom és valóság között, végképp elzárva az álomba való visszamenekülés útját.

Nehezen akaródzott felkelnie: Anna nem tudta kialudni magát a hajnali útlevél- és vámvizsgálat, meg a kerékcsere kellemetlenségei miatt. (A Szovjetunióban más nyomtávú vonatsínek voltak, mint Európában, ezért a határon, Csapnál, egy szerkezet minden vagont szélesebb tengelyű kerekekre emelt át.) A kocsikísérőnő, a provodnyica – az ő hangja verte fel a vagont – hamarosan teáspoharakkal bukkant fel a kupé ajtajában. Finomnak éppen nem mondható mozdulattal lecsapta a kis asztalkára a fémtartókban gőzölgő üvegpoharakat, négy csomag kockacukrot hajítva mellé, így aztán muszáj volt kikászálódni a pokrócok és lepedők vonzó melegéből. A tea tűzforró volt, a hasáb alakú „kockacukor” valami titokzatos oknál fogva mégis nehezen oldódott szét benne.

A vagon végében, a mosdóhelyiség előtt a korán kelők már sorban álltak. Fogkefével-fogkrémmel, szappantartóval és törülközővel türelmesen várták, hogy bejussanak a parányi helyiségbe. Egy szép arcú, hosszú barna hajú magyar lány nagy hangon fejtegette a mellette állóknak: Komolyan mondom, amikor azelőtt az utcán vagy bárhol meghallottam, hogy ismeretlenek oroszul beszélgetnek, képes voltam utánuk lopódzni, csak hogy igazi, szép orosz beszédet halljak. Annyira tetszett az a dallamos lágyság – de amit ez a nő művelt itt a folyosón, hajnalok hajnalán, hát az nagyon kiábrándító volt…

Anna a sor végén állt, a tájat bámulta, a sosem látott, végeérhetetlen erdőket és az erdők közötti szikes vidéket. Néha-néha feltűnt egy-két egyszerű házikó, furcsa, minden szépséget nélkülöző, hatalmas feliratokat tartva a magasba, melyek hol a munkát, hol a békét, hol pedig a szovjethatalmat éltették. Az egész valahogy nem illett abba, amit várt. Miért van erre szükség? Nálunk csak nagy ünnepekkor látni ilyesmit, jóval szolidabb változatban. Sehogy sem értette, hogy a verőfényes napsütés ellenére miért áraszt minden olyan lehangoltságot, olyan istentől való elhagyatottságot. Rosszul kezdődik – gondolta, és sejtette, hogy a csalódásoknak ezzel még koránt sincs vége. Gondolatban ismét Julihoz menekült (vajon melyik vagonban lehet?), és róla eszébe jutott az a krétarajz, amelyet még otthon készített, s amely ott lapult a kisebbik bőröndjében. A rajz a Kis Herceg Rókáját ábrázolta a búzatábla közepén, és alatta az idézet: „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.” Julinak szánta ezt a kis rajzot, és titokban azt remélte, annyira tetszeni fog neki, hogy ki is függeszti majd leendő közös szobájuk falára.

Anna nagyon szerette a Kis Herceg végtelen tisztaságát, azt a mélységes emberszeretetet, ami a lapjairól áradt. Ő is nagyon tudott ragaszkodni, mert óriási szüksége volt a szeretetre, és ebben Julival teljesen egyformák voltak.

Elhatározta, hogy mosakodás után megkeresi őt, mert a szorongás – a különcsége miatti büntetés fenyegető közelsége? – valahogy ismét kezdte befészkelni magát a szívébe.

A vonat mosdóhelyiségébe belépve borzalmas erővel csapta orrba valami irtózatos bűz, ami a tömény húgyszag és még valami ismeretlen förtelem keveréke volt. A WC guggolós-kapaszkodós volt, Anna az erősen rázkódó vonatban kis híján beleesett. A mocskos fémmosdó csapjából zavaros, barnás víz folyt, sehogyan sem akaródzott fogat mosnia vele, de végül mégiscsak muszáj volt.

Blaskó Juli az első vagonban utazott, mivel a neve a névsor elején volt, így Anna viszonylag könnyen megtalálta. Vidám társaság gyűlt össze a kupéban, ahol Julcsi ült, Anna már messziről hallotta a nevetésüket. Csatlakozott hozzájuk – akik szemlátomást úgy érezték magukat, mintha csak egy osztálykirándulásra utaznának –, és hamarosan ő is felszabadultan nevetett velük. Juli mellé ült, aki úgy mosolygott rá, mintha a legkedvesebb ember lenne számára a világon. Annának eszébe jutott, amit édesapja mondott egyszer neki: mindenütt jó, ahol jó emberek jó érzéseket ültetnek a szívedbe. Szinte észre sem vette, olyan gyorsan eltelt ez a nap.

*