HUSZONKILENCANNA
Az anyám azonnal megnyomja a csengőt, majd ismét, úgy, hogy le sem veszi róla a kezét. Aztán újra, újra és újra. Rita kiszalad az előszobába, a padlón csúszkál, majd nekiugrik az ajtónak. Visszanéz rám, majd az anyám az ólomüveg ablakon átsejlő sziluettjére tekint, és zavarodottan nyüszíteni kezd.
Szorítást érzek a mellkasomban, az arcom pedig mintha megbénult volna. Képtelen vagyok erre. A kezem csillapíthatatlanul remeg, és ahogyan a csengő újra és újra megszólal, egyre nagyobb pánik lesz úrrá rajtam.
– Anna!
Megfordulok. A lábam csak nagy erőfeszítések árán engedelmeskedik. Lassan a lépcső felé sétálok.
– Muszáj beszélnünk erről. Meg kell, hogy értsd, Anna!
Halkan beszél, de a hangja kétségbeesett, esdeklő. Ott állok az egyik kezemmel a korláton, az egyik lábammal
