Könnyek folynak a szememből, végig az arcomon, le az ő kezére. Ütöm, karmolom, ahol csak érem, de fogy az erőm. Dylaaaan! – hörgöm elgyötörtem, és körmömet a nyakába vájom. Ekkor látom, hogy megváltozik a tekintete, és újra éled bennem a remény. Felébredt. Zavartan körbe néz, de a keze még mindig a nyakamon. Elnyílik a szája a nyers döbbenettől, ahogy lenéz, és végre észreveszi, hogy mit művel. Úgy kapja el a kezét a nyakamtól, mintha tűz égette volna meg, és egy fél másodperc alatt leugrik rólam. Hangosan liheg, és elhátrál egészen a falig, kezeit maga előtt tartja, a tenyerét bámulja megkövülten. Hiába sajog minden porcikám és kín minden levegővétel, miatta jobban aggódom. Remeg az egész teste, sokkos állapotban van.
– Dylan – szólítom meg óvatosan. – Nyugodj meg, most már minden rendbe
