17:
Seldonnak nem jött álom a szemére. Csak hánykolódott a sötétben, és töprengett. Még sosem érezte magát annyira egyedül és annyira magatehetetlennek, mint az után, hogy Hummin biccentett, futólag megszorította a kezét, és magára hagyta. Most egy ismeretlen világon, annak is egy furcsa, idegenszerű részében tartózkodott. És eltűnt mellőle az egyetlen személy, akit legalább valamennyire a barátjának tekinthetett (ráadásul őt is kevesebb mint egy napja ismerte), és fogalma sem volt, hová fog menni és mit fog tenni akár másnap, vagy bármikor a jövőben.
Mindez persze egyáltalán nem segített neki az elalvásban, ám nagyjából akkor, amikor reményvesztetten úgy döntött, aznap éjjel már (vagy talán soha többé) nem fog tudni elaludni, a kimerültség végül mégis erőt vett rajta…
Amikor felébredt,
