Előjáték az Alapítványhoz

5:

5:

Seldonnak ráment az egész estéje, éjszakája és másnap délelőttje, hogy túltegye magát a császárral való találkozásán. Legalábbis a Trantor Császári szektorának járdáin, mozgófolyosóin, terein és parkjaiban uralkodó fényviszonyok változása alapján úgy tűnt neki, hogy egy este, éjszaka és részben egy délelőtt telt el azóta.

Épp egy kis parkban ücsörgött, egy ügyesen a testéhez idomuló kis, műanyag széken, és kényelmesen érezte magát. A fények alapján úgy ítélte, benne járnak a délelőttben, és a levegő pont annyira volt hűs, hogy frissnek hasson, de még kicsit se fázzon tőle.

Vajon itt mindig ilyen az idő? Eszébe jutott az előző napi szürkeség, amit kint a szabadban tapasztalt, útban a császárhoz. Aztán az összes szürke, hideg, vagy épp forró, esős és havas napra gondolt szülőbolygóján, a Heliconon, és azon tűnődött, hiányoznának-e neki. Lehetséges-e itt ülni egy parkban a Trantoron, ahol nap nap után ugyanolyan ideális az időjárás, amitől úgy érzi, mintha egyáltalán semmi nem lenne körülötte – hogy aztán vágyakozni kezdjen a süvöltő szelek, a harapós fagyok, vagy épp a fullasztóan párás hőség után?

Talán igen. De nem az első napon, vagy a másodikon, vagy a hetediken. Neki pedig csak ez az egy napja maradt itt; tudta, hogy másnap már indul is haza. Szerette volna hát kiélvezni a helyzetet, amíg még teheti. Végtére is, könnyen lehet, hogy soha többé nem tér vissza a Trantorra.

Mégis, továbbra is ott motoszkált benne egy rossz érzés, amiért olyan kendőzetlenül és óvatlanul beszélt az emberrel, aki tetszése szerint bármikor elrendelhette, hogy bebörtönözzék vagy kivégezzék őt – vagy legalábbis elintézhette a gazdasági és társadalmi halállal egyenértékű pozíció- és státuszvesztését.

Mielőtt lefeküdt éjjel, Seldon előkereste az enciklopédiából hotelszobája számítógépén az I. Cleon címszót. A császárt erősen magasztalták, ahogy kétségkívül valamennyi uralkodótársát is a maga életében, függetlenül tetteitől és érdemeitől. Seldon ezzel nem foglalkozott, az a tény viszont már felkeltette az érdeklődését, hogy Cleon a császári palotában született, és soha nem hagyta el a birtok területét. Magán a Trantoron sem járt, a sokkupolás világ egyik fedett részében sem. Ez talán biztonsági kérdés is lehetett, valójában azonban azt jelentette, hogy a császár börtönben van, akár beismeri ezt magának, akár nem. Meglehet, az egész galaxis legfényűzőbb börtönében, de attól még ugyanúgy raboskodik.

És bár a császár szelíd modorúnak tűnt, és semmi jelét nem mutatta, hogy ő is olyan vérszomjas autokrata lenne, mint oly sok elődje, Seldon mégsem érezte szerencsésnek, hogy magára vonta a figyelmét. Örömére szolgált a gondolat, hogy másnap visszaindulhat a Heliconra, habár odahaza épp kemény tél dühöngött.

Felnézett az erős, mégis szórt fénybe. Habár itt nem eshetett az eső, a légkör távolról sem érződött száraznak. Tőle nem messze egy szökőkút játszott; a növények élénken zöldelltek körülötte, valószínűleg sosem tapasztaltak még aszályt. A bozótos megzörrent olykor, mintha apró állatok rejtőznének benne. Méhzümmögés hallatszott.

Bár a Trantorról galaxisszerte úgy beszéltek, mint egy mesterséges, csupa fém, műanyag és kerámia világról, ez a tenyérnyi zöldellő folt határozottan rusztikus hangulatot árasztott.

Néhány más személy is kihasználta a park nyújtotta előnyöket; mind könnyű kalapot viseltek, amelyek némelyike egészen kicsinek tűnt. Tőle nem messze észrevett egy meglehetősen csinos ifjú hölgyet, aki épp előrehajolt egy messzilátó kémlelőjéhez, így Seldon nem látta tisztán az arcát. Elhaladt előtte egy férfi, futólag és közömbösen rápillantott, majd megtorpant, leült egy székbe, vele szemben, és keresztbe téve feszes, rózsaszín nadrágba bújtatott lábát, beletemetkezett egy egész nyaláb teleprintbe.

Különös módon a férfiak leginkább pasztellszíneket viseltek, míg a nők főként fehéret. Tekintve, hogy ez tiszta környezet volt, észszerűnek tűnt a világos színű ruházat. Seldon magában mulatva nézett végig saját szegényes heliconi öltözékén, amely túlnyomórészt fakó barna színű volt. Ha itt akart volna maradni a Trantoron (mint ahogy nem akart), megfelelő ruházatot kellett volna vásárolnia magának. Tudta: máskülönben csak kíváncsiságot, nevetést, vagy akár erős idegenkedést és szánakozást váltana ki másokból. A teleprinteket olvasó férfi például felnézett, és ezúttal kíváncsibban kezdte méregetni – semmi kétség, nyilván neki is felkeltette az érdeklődését az ő nem e világi öltözéke.

Seldon mindenesetre megkönnyebbült, amiért az idegen nem mosolygott gúnyosan. Persze sztoikus nyugalommal is kezelhette volna, ha mulatság tárgyává válik, de azt azért nem lehetett elvárni tőle, hogy még élvezze is azt.

Seldon feltűnésmentesen nézte a férfit, aki szemlátomást valami belső vívódásba keveredett magával. Egy pillanatig úgy festett, mint aki mondani akar valamit, azután meggondolta magát, majd mintha ismét szeretett volna beszélni. Seldon kíváncsian várta, mi sül ki ebből.

Szemügyre vette a férfit. Magas volt, széles vállú, pocaknak nyoma sem látszott rajta. Sötét hajában itt-ott szőke szálak csillantak. Bár nem dagadoztak izmai, mégis erőt sugárzott egész teste; simára borotvált arcán komoly kifejezés ült. Markáns vonásai kellemesnek, megnyerőnek hatottak – bár nem volt benne semmi „szépfiús”.

Mire elveszítette (vagy talán épp megnyerte) az önmagával vívott belső csatát, és közelebb hajolt, Seldon addigra már eldöntötte magában, hogy szimpatikus neki a fickó.

– Ne haragudjon, de nem vett részt véletlenül a mostani tízéves konferencián? – kérdezte. – Matematika, ugye?

– Igen, ott voltam – felelte Seldon barátságosan.

– Á, mégis jól gondoltam, hogy ott láttam. Bocsásson meg, a felismerés pillanata késztetett rá, hogy ideüljek. De ha zavarnám a köreit…

– A legkevésbé sem. Csak üldögélek, és élvezem a nyugodt semmittevést.

– Lássuk, jól emlékszem-e. Ön Seldom professzor.

– Seldon. Hari Seldon. Majdnem eltalálta. Ön pedig…?

– Chetter Hummin. – A férfi kissé mintha zavarban lett volna. – Attól tartok, meglehetősen egyszerű és közönséges név.

– Korábban még sosem találkoztam semmilyen Chetterrel – biztosította Seldon. – Sem Humminnal. Szóval, úgy vélem, ez bizonyos értelemben eléggé egyedülállóvá teszi. Úgy is tekinthetjük, hogy jóval szerencsésebb, mintha önt is folyton összekevernék számtalan másik Harival. Vagy épp Seldonnal, ami azt illeti.

Seldon közelebb húzta a székét Humminhoz; a fémlábak halkan megcsikordultak az enyhén ruganyos, kerámiabevonatos járólapokon.

– Ha már a közönséges dolgoknál tartunk, mit szól ehhez a külvilági ruhához, amit viselek? Eddig fel se merült bennem, hogy jobb lett volna beszereznem valami helyi öltözéket.

– Igen, vehetne valami helyi holmit – értett egyet Hummin, miközben visszafogott nemtetszéssel mérte végig Seldont.

– Holnap már indulok haza, azonkívül meg se nagyon engedhetem magamnak. A matematikusok olykor igen nagy számokkal dolgoznak, de a fizetésük sajnos sosem tükrözi ezt… Feltételezem, ön is matematikus, Hummin.

– Nem. Cseppet sem konyítok hozzá.

– Á, vagy úgy – nyugtázta Seldon kissé csalódottan. – Pedig azt mondta, az évtizedes konferencián látott.

– Csak nézőként voltam jelen. Újságíró vagyok. – Meglobogtatta a teleprintjeit, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, mit szorongat a kezében, majd az egész csomót a kabátzsebébe tömte. – A helyi holohíradónak készítek anyagokat. – Majd elgondolkodva hozzátette: – Ami azt illeti, kezdek belefáradni.

– A munkába?

Hummin bólintott.

– Unom már, hogy annyi sületlenséget kell összegyűjtenem minden világról. Utálom, ahogy egyre mélyebbre süllyed a színvonal. – Majd magában latolgatva egy ötletet, Seldonra pillantott. – Olykor azonban felbukkan valami érdekes. Hallottam róla, hogy császári testőrök társaságában látták útban a palota kapuja felé. Árulja el, csak nem maga a császár fogadta önt?

Seldon arcáról lehervadt a mosoly. Lassan felelte:

– Ha így is lett volna, aligha beszélhetnék ilyesmiről a nyilvánosság előtt.

– Nem-nem, szó sincs nyilvánosságról. Ha még nem tudná, Seldon, hadd legyek én az első, aki felvilágosítja. A hírközlés nevű játék első számú szabálya, hogy soha semmi nem jelenhet meg a császárról vagy személyes környezetéről a hivatalosan kiadott közleményeken kívül. Ez persze öreg hiba, mivel így mindenféle szóbeszédek kapnak szárnyra, amik általában sokkal rosszabbak az igazságnál. De hát ez van, és kész.

– De ha nem közölheti le, barátom, akkor miért kérdi?

– Csak személyes kíváncsiságból. Higgye el, a munkám során sokkal több mindenről tudomást szerzek, mint ami valaha is adásba kerül… Várjon, hadd találjam ki. Nem követtem az értekezését, de ha jól értettem, a jövő megjósolásának lehetőségéről beszélt.

Seldon a fejét csóválta, és azt motyogta magában:

– Nagy hiba volt.

– Parancsol?

– Semmi.

– Nos, a jóslatok… a pontos előrejelzések… nyilván érdekelnék a császárt, vagy bárkit a kormányban, ezért úgy sejtem, hogy Cleon urunk, ezen a néven az első, erről faggatta, és megkérdezte, volna-e szíves beavatni őt néhány jóslatba.

– Erről nem kívánok beszélni – közölte Seldon hűvösen.

Hummin alig észrevehetően vállat vont.

– Gondolom, Eto Demerzel is jelen volt.

– Kicsoda?

– Még sosem hallott Eto Demerzelről?

– Nem, soha.

– Ő Cleon alteregója… Cleon esze… és egyesek szerint a gonosz szelleme. Sok mindennek nevezték már, ezeknél sértőbb jelzőkkel is. Biztosan ott kellett lennie valahol.

Seldon zavarodottnak tűnt.

– Nos, lehet, hogy nem látta, de legyen nyugodt, ott volt – biztosította Hummin. – És ha ő azt hiszi, hogy maga meg tudja jósolni a jövőt…

– Nem, nem tudom! – fakadt ki Seldon, hevesen rázva a fejét. – Ha odafigyelt volna az előadásomon, akkor tudná, hogy én csak egy elméleti lehetőségről beszéltem.

– Akárhogyan is, ha ő úgy véli, hogy maga képes előre megmondani, mi fog történni, akkor nem ereszti szabadon.

– Pedig elengedett. Hiszen itt vagyok.

– Ez még nem jelent semmit. Tudja, merre van, és később is mindig tudni fogja. És amikor csak akarja, elkapja önt, akárhol tartózkodjék is. Ha úgy dönt, hogy maga hasznukra válhat, akkor bármi áron kierőszakolja magából az együttműködést. Ha pedig veszélyesnek ítéli, akkor az életet szorítja ki magából.

– Mi az, talán meg akar félemlíteni? – meredt rá Seldon.

– Dehogyis. Csak figyelmeztetni próbálom.

– Nem hiszem el, amit állít.

– Valóban? Az imént valamire azt mondta, hiba volt. Arra gondolt talán, hogy hiba volt megtartani az előadását, mert az olyan kalamajkába keverte, amibe egyáltalán nem szeretne belekeveredni?

Seldon nyugtalanul beharapta az alsó ajkát. Ez a feltételezés túlságosan is közel járt az igazsághoz – és ez volt az a pillanat, amikor Seldon megérezte a betolakodók jelenlétét.

Nem vetettek árnyékot, ahhoz túlságosan is lágy és szórt volt a hely megvilágítása. Egyszerűen csak valami mozgást érzékelt a szeme sarkából… ami azután szinte azonnal abbamaradt.

A MENEKÜLÉS

A TRANTOR – …Az Első Galaktikus Birodalom fővárosa… I. Cleon uralkodása alatt már csak „alkonyati izzással” ragyogott. Látszólag mégis ekkor élte igazi virágkorát. Mintegy 200 millió négyzetkilométernyi szárazföldi területe fölé teljes egészében mesterséges kupola borult (kivéve a császári palota birtokát), alatta vég nélküli, egybefüggő város húzódott, amely a kontinentális talapzatok alá is mélyen benyúlt. A bolygó lakossága ekkor elérte a negyvenmilliárdot, és bár bőven látszottak a gyülekező problémák jelei (amelyek különösen visszatekintve tűntek nyilvánvalónak), azok, akik a Trantoron éltek, kétségtelenül még mindig a legendák Örök Világaként ünnepelték, és nem számítottak rá, hogy valaha is…

ENCYCLOPEDIA GALACTICA