Égető Eszter I. kötet

Fejezet 4

A legédesebb izgalommal azonban a templom utáni sétálásukra készült. Az intézeti sétákon kettős rendben, egyforma kék ruhában kellett, a szekrénykulccsal a nyakukban, kullogniuk: itthon pedig nagymamuska nem engedte ki egyedül; vagy Juszti néni kísérte, vagy nagytata; bántotta volna, ha az apjának megírják, hogy egyedül lófrál az utcákon. A Máté-lányok azonban jó nevelésű kislányok voltak, azokkal hármasban is elmehetett. Amikorra a miséjük véget ért, ő már rendesen otthon volt a nagytemplomból, s izgatottan várta a csöngetésüket. A lányok becsöngettek a nagykapun (amióta apuska elköltözött, állandóan zárva volt), megkóstolták nagymamuska linzerét, s aztán uzsgyi, ő középütt, ki a Rákóczi útra. Templom után, déli harangszóig, meg még azután is, minden új ruha ott sétált az újtemplomtól a városházáig. S az olyan édes volt, hogy mint három összekötött csónak, ők is ráereszkedhetnek erre a virágos, tarka folyóvízre.

Még egy kicsit gyanakodva haladtak; nem forogtak, köszöngettek, mint azok a lányok, akik tudják, hogy udvaruk van; de azt az ünnepélyes képet sem öltötték föl, amivel az elhagyatottabb lányok vitték nem méltányolt szépségüket. Ők még csak rohantak inkább; mindent megfigyelve siklottak el a komoly, felnőtt párok közt, mintha félnének, hogy ha nagyon észrevetetik maguk, betessékelik a mellékutcába. De amit az iskoláslány-lárva az arcukon eltakart, annál villanyosabban bujkált az összefekvő könyökükben. Figyelmeztetésül néha meg-megszorították egymást; de ha nem is volt mire figyelni, összesimult karjaik egy nagy boldogságra emlékeztették egymást. „Nézd azt a fiút, halálosan szerelmes Amálba” – bukta oda Micike egy kis nyálcseppel az Eszti csiklandós fületájára. Vagy: „Látjátok, hogy nézett bennünket az a férfi?” – hajolt elébük, amikor egy másikat elkerültek. „Micike, ne tégy megjegyzéseket folyton – mondta Amál –, mert nem jövök többet veled.” Ő volt hármójuk közül a legöntudatosabb, ő már nem kuncogott azon, hogy őket is meg lehet nézni, hanem – mint egy jövendő hadvezér, aki most még csak hadnagy – gondosan mérlegelte a pillantásokat, ruhákat, kapcsolatokat. Eszti nem vette észre, hogy a fiú megnézte volna őket; ez a bolondos Micike csak képzelődik, de büszke volt a barátnőire, élvezte a hármójuk testét összekötő delejt, s hogy ott mehet köztük, a Rákóczi út színes emberfolyójában.

Ezek közt az örömök közt (melyek mint édes bizsergések s nem mint képek vagy tervek jártak benne) kis, sötét gócként lapult meg hátrább a tudat, hogy egyik nap majd apuskát is meg kell látogatnia. Nagymamuska már húsvétkor is mondta: „Aztán apádhoz is el kell ám menned. Azt ne mondja, hogy visszafogunk tőle.” Egyik napról a másikra halasztották a látogatást, s egyszer csak hallják, hogy visszament Eperjesre. Tán a könyveit hozatta le, vagy a válópere nem volt még befejezve. Tudta, hogy csúnya dolog, de azért egy kis megkönnyebbülést érzett. Mint amikor számtandolgozatra a tanárnő megbetegszik. Az intézetben meg volt hagyva, hogy minden hónapban levelet kell írni apuskának. Az apja is válaszolgatott, legalább minden másodikra. De hát a levél, az más dolog. Néha magyarórán is kell levelet írni: „Levél egy barátnőmhöz.” Ő még jelest is kapott rá, pedig hát mit tudta ő, amíg Amált meg Micikét meg nem ismerte, hogy kell barátnőhöz levelet írni. Hát ez is ilyen volt: levél egy édesapához. Beszámolt róla, hogy milyen zongoraiskolát játszik, de például sosem írt Leona néniről, aki a nagy, gyermekuszító szemével s félig pajtásos, félig anyás modorával úgy megbűvölte. S az apja is mintha így írt volna neki. Egy apa levele intézetben levő leánykájához. Dicsérte a jó tanulásért, megírta, milyen ajándékkönyvet adott föl neki, lelkére kötötte, hogy tisztelje a nagyszüleit. Néha a féltestvéréről is írt; már jár, s tudja, hogy van egy testvére: Ettike. De ez a levélváltás mintha nem is kettejük közt folyt volna le: Esztike a felügyelő tanárnőnek írta volna a leveleket, apuska meg egy másik felügyelőnek, aki arra vigyáz, hogy az apák törődnek-e a gyermekeikkel. Valójában, amióta a Rákóczi úti házból eltűnt, apuskából csak egy felhő maradt, ha az ember rája gondolt, annak az árnyéka esett az arcára.

A viszontlátás mézes napjaiban is, amíg a húsvéti örömöket, amelyekre közben annyit gondolt, emlékből megint együttlétté alakították, a vágyakozásból összecsókolózás lett, a külön eltelt hetekből sutyorgás, a levelekből séta és négykezes: ez a feje fölött lógó felhő volt az egyetlen, ami nyomasztotta. Ez a felhő, ha fölnézett rá az ember, a nagymamuska összeszedett komor arcára emlékeztetett legjobban. „A gyereknek azért tisztelni kell az apját” – mondta Juszti néninek nagymamuska. Ebben az „azért”-ban benne volt a régi gyermekkori emlék: hogy apuskától félni kellett, ha apuska jött, őt kiszöktették. Anyuska pityergései is az ő számlájára íródtak. „Szegény, neki is megvolt a keresztje” – mondta keresztmama, ha nagymamuskával a halottról beszéltek. „Arról lehetne beszélni” – mondta nagymama is. Csak azért nem beszélt, Eszti tudta, mert az apját, akármilyen, a gyermekének tisztelnie kell. Nagytatát is hányszor megharagította. A félelmes vacogás az ágyban, még a Döméék dolga is, mind őhozzá tapadt valahogyan.

S erre a régi magra az évek során, amikor már nem volt velük, újabb hírek és célzások rakódtak. Nagytatának néha eljárt a nyelve. „Ha én is úgy gondolkoztam volna, mint apád.” Esztike tudta, mi minden nem lett volna akkor: zongora, intézet, német és francia társalgás. S azt is tudta: ez arra célzás, hogy apuska tönkrement. Tönkremenni, az bűn. A rendes emberek, mint nagytata, évről évre fizetik az adót, tartják a cselédeket, nevelik az unokájukat (ami nem is az ő dolguk lenne), s még félre is tesznek valamit. Azok, akik tönkremennek, nem szeretik eléggé sem a vagyonukat, sem a családjukat, hanem elverik a pénzt, vagy valami bolondságba fognak. Apuska is azért költözött el innen, szégyenében, mert tönkrement. Előbb Kolozsvárott lakott, amíg Franciaországban a második feleségével össze nem akadt. Ez is olyasmi volt, mint a tönkremenetel, külföldön utazni. Ha Wiesmayerné körül bűvkört vont Merán és Bécs, apuska azokhoz a magyar mágnásokhoz lett hasonlóvá, akik külföldre hordják a pénzt. A feleségével is biztos valami kártyabarlangban találkozott; el lehet képzelni, milyen feleség volt az. Ők egyszer voltak fürdőzni Gyopároson, de nagytata arra is sajnálta a pénzt.

A családbeli asszonyok szemében – Eszti legalább ezt érezte – az sem volt rendes dolog, hogy apuska másodszor megnősült. Egy olyan asszonyért, mint az ő anyuskája, állandóan búsulni kellett volna. De ő nem; még gyermeke is lett. Ezt a kistestvért néha Juszti néni is fölhozta, s nevetett, mint valami viccen. De megbüntette az Isten: hiába ment a Felvidékre (nagymamuska szemében a Felvidékre menni is könnyelműség volt); azt hitte, viszi valamire, mert a lány apja polgármester volt abban a városban. De lám, csak válik. S szégyenszemre visszajön ide. Nagytatáék ezt, úgy látszik, még súlyosabb dolognak tartották, mint a többit. Az csak bűn volt, ez szégyen.