TIZENÖTÖDIK FEJEZETASHLEY
Reggel, mikor épp a szálloda pékségébe indultam, hogy egyek egy finom reggelit és igyak egy csésze kávét, majdnem szívrohamot kaptam, mert ahogy kinyitottam az ajtót, Damian elernyedt teste dőlt be rajta. Minden bizonnyal a földön ült, és az ajtónak támasztotta a hátát, amit én kitártam, és így beesett a szobámba.
– Jézusom! – kiáltottam a döbbenettől, és lehajoltam, hogy megnézzem, él-e még. Ahogy kitapintottam a pulzusát, és hallatott egy morgásfélét, meggyőződtem róla, hogy igen. Él. Deréktól felfelé a lakásomban hevert, onnan lefelé pedig a szálloda folyosóján terült el.
Mi a francot tegyek?
Elkezdtem finoman pofozgatni, de nem reagált rá, még úgy sem, hogy egyfolytában szólongattam. Gyorsan megragadtam a két karját, és elkezdtem befelé húzni. Vagyis csak
