Halálos szertartás

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETMire Eve másnap könyékig merült a munkába, el is felejtette az éjszakai virrasztást. New York élvezte a kora őszi napsütést. Eve pedig úgy érezte, lesz ideje pár órát az irodája rendbetételére szánni.

Vagy inkább megkéri rá Peabodyt.

– Hogy vagy képes ilyen összevissza tartani az aktáidat? – akarta tudni Peabody. Komoly, szögletes arcáról világosan le lehetett olvasni a mély csalódottságot.

– Mindenről tudom, hol van – árulta el neki Eve. – Azt akarom, hogy mindent úgy rendezz át, hogy továbbra is tudjam, hol van, és logikailag is illeszkedjen a helyére. Ez olyan bonyolult?

– Megbirkózom a feladattal – forgatta Eve háta mögött a szemét Peabody –, hadnagy.

– Remek. És ne nézz így rám a hátam mögött. Ha egy kicsit rendetlenebb az asztalom a szokásosnál, azért van, mert igen kemény év áll mögöttem. Mivel az elmúlt negyedévben nekem kellett téged betanítanom, így adhatok efféle parancsot is – fordult vissza feléje Eve, és halványan elmosolyodott. – De remélem, egyszer eljön az a nap, amikor neked is lesz egy beosztottad, és rábízhatod az összes mocskos munkát.

– Megható, hogy ennyire bízol bennem, Dallas. Teljesen el vagyok ájulva – szisszent fel Peabody, ahogy a számítógép mellé lépett. – De az is lehet, hogy azért tartasz itt ötéves anyagokat, hogy engem szívass. Ezeket már huszonnégy hónapja át kellett volna tölteni a központi számítógépre, és kitörölni az asztali egységedből.

– Akkor töltsd át, és töröld ki most – szélesedett Eve mosolya, amikor a gépezet szárazan felköhögött, és elmotyogott valami rendszerösszeomlással kapcsolatos üzenetet. – És sok sikert.

– A technológia a barátunk is lehet. És mint minden barátság, ez is folyamatos törődést és megértést kíván.

– Ehhez nagyon értek – lépett mellé Eve, és öklével kétszer rácsapott a lemezmeghajtóra. Az egység csuklott, és ismét normálisan kezdett működni. – Látod?

– Rendkívül finoman tudsz hozzányúlni, hadnagy. A fiúk a karbantartásnál pontosan ezért használják a képed céltáblának, amikor dartsoznak.

– Még mindig? Krisztusom, hogy lehetnek ennyire haragtartóak – vont vállat Eve, és letelepedett az íróasztala sarkára. – Mit tudsz a Wicca követőiről?

– Ha rá akarsz olvastatni valamilyen varázslatot a gépedre, Dallas, abban nem tudok segíteni – mormolta összeszorított fogakkal Peabody, miközben ügyesen tömörítette az adatokat.

– Hippi vagy.

– Aprócska botlás. Gyerünk, gyerünk, meg tudod csinálni – motyogta a számítógépnek. – Mindamellett – tette hozzá –, a hippik még nem boszorkányok. Persze mindkét csoportnak a hitvallásában jelentős szerepet kap a természetszeretet, de… Nyavalyás. Hová tűntél?

– Micsoda? Mi tűnt el?

– Semmi – görnyedt Peabody a monitor fölé. – Semmi. Ne aggódj, már csinálom. Amúgy szerintem nem is volt szükséged ezekre a fájlokra.

– Most viccelsz, Peabody?

– Lefogadhatod. Ha-ha – esett neki Peabody vadul a billentyűzetnek. – Na. Nahát. Semmi gond, nincs itt egyáltalán semmi gond. És ami a legfontosabb: minden rendezett és tiszta – sóhajtott egy hatalmasat. – Kaphatnék egy kis kávét? Csak hogy ne aludjak el.

Eve a képernyőre pillantott, de semmi különöset nem vett észre. Szó nélkül állt fel, és kávét rendelt az AutoSéftől.

– Mit szeretnél tudni a Wiccáról? Meg akarsz térni? – és Eve gúnyos pillantására Peabody próbált egy mosollyal válaszolni. – Most is csak vicceltem.

– Ma tele vagy poénokkal. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok.

– Hát akad néhány átfedés a hippik és a Wicca-hívők tanainak az alaptételei között. Megegyeznek az egyensúly és a harmónia keresésében, az évszakváltások megünneplésében, de ezek ősidők óta jelen vannak a kultúrákban, valamint szigorúan elutasítják az erőszakot.

– Elutasítják az erőszakot? – hunyorgott Eve. – És akkor mi van az átkokkal, a varázslatokkal és az áldozatokkal? Az oltáron fekvő, meztelen szüzekkel, és a levágott fejű fekete kakassal?

– A boszorkányokat csak a hiedelmekben ábrázolták így. Tudod, „Szikra pattan, olthatatlan.” Shakespeare. Machbet.

Eve felhorkant.

– „Elkaplak, kicsikém, és azt az édes kis kutyust is.” Nyugati Gonosz Boszorkány. Klasszikus videók csatornája.

– Ügyes – ismerte el Peabody. – De mindkét ábrázolás a klasszikus félremagyarázásokból táplálkozik. A boszorkányok nem ronda, pletykás vénasszonyok, akik körbeülik a fortyogó katlant, vagy kislányokra és kedves madárijesztőkre vadásznak. A Wicca-hívők szeretik ugyan a meztelenséget, de a világért sem ártanának senkinek vagy semminek. Szigorúan csak fehér mágiával foglalkoznak.

– És mivel állnak szemben?

– A fekete mágiával.

Eve végigmérte a segítőjét.

– Te hiszel az effélékben? A mágiában és az ilyesmikben?

– Egyáltalán nem – fordult vissza a számítógép felé a kávétól új erőre kapott Peabody. – Csak azért tudok róluk néhány alapdolgot, mert az egyik unokatestvérem beállt közéjük. Pont a legjobbkor. A cincinnati gyülekezethez csatlakozott.

– Él egy unokatestvéred valami cincinnati gyülekezetben – tolta félre kacagva Eve maga elől a kávéját. – Peabody, még mindig tudsz nekem meglepetéseket okozni.

– Egy nap majd mesélek a nagymamámról és az öt szeretőjéről.

– Abban még nincs semmi szokatlan, ha egy nő élete során öt szeretőt tart.

– Nem az életében; az utolsó hónap alatt. És egyszerre – nézett fel pléhpofával Peabody. – Kilencvennyolc éves volt. Remélem, nekem is hasonló életben lesz részem.

Eve visszanyelte a torkából kitörni készülő kacagást, mivel felcsipogott a tele-linkje.

– Dallas – és a képernyőre beúszott Whitney kapitány képe.

– Jelentkezem, parancsnok.

– Beszélni szeretnék magával, hadnagy. Jöjjön az irodámba olyan gyorsan, ahogy csak tud.

– Igenis, uram. Öt perc, és ott vagyok – bontotta Eve a kapcsolatot, és reményteli pillantást vetett Peabody felé. – Talán végre elkezdődött valami. Dolgozz tovább a fájljaimon. Majd szólok, ha esetleg ki kell mennünk terepre.

Azzal kiviharzott az irodából, de elmenőfélben még hátraszólt:

– Ne edd meg a csokirudacskámat.

– A francba – morogta maga elé Peabody. – Soha nem feledkezne meg róla.

• • •

Whitney életének nagy részét a rendőrségnél töltötte parancsnoki beosztásban. Kötelességének tartotta, hogy ismerje a beosztottjait, azok minden erősségét és gyengeségét. És értett hozzá, hogy kezelje ezeket.

Magas, kérges kezű ember volt, éles tekintetét sokan ridegnek mondták volna. Ha az ember nem vette a fáradságot, és csak felszínesen vizsgálta a temperamentumát, akkor azt is szinte ugyanolyan ridegnek találta. És mint a legtöbb sima felszín alatt, itt is fortyogott valami a mélyben.

Eve tisztelte a felettesét, alkalmanként kedvelte is, de folyamatosan csodálta.

Amikor belépett az irodájába, az íróasztala mögött ülve találta, ahogy egy nyomtatványt olvasott, miközben úgy koncentrált, hogy a homloka ráncokba szaladt. Fel sem nézett, úgy intett az egyik fotel felé. Eve helyet foglalt, és az ablakon túli légi forgalom hangjait hallgatta, és mint mindig, most is elámult a látcsővel figyelő utasok magas számán.

Mit várnak, milyenek az ablak mögött a dolgozó zsaruk? – gondolta. Kínozzák a gyanúsítottakat, kirakják maguk elé a fegyvereiket, miközben az áldozatok vérbe fagyva zokognak? És miből gondolják, hogy élveznék ezt a látványt?

– Láttam múlt éjjel a híradóban.

Eve felhagyott ezekkel a gondolatokkal, és minden figyelmét a kapitány felé fordította.

– Szerintem a kapitányság csaknem minden rendőre megjelent a temetésen.

– Franket nagyon szerették.

– Igen, nagyon.

– Soha nem dolgozott párban vele?

– Kaptam tőle néhány tanácsot, amikor még zöldfülű voltam, sokszor segített a sok utánajárást kívánó feladatoknál, de nem, közvetlenül soha nem dolgoztunk együtt.

Whitney bólintott, és Eve szemébe nézett.

– Még mielőtt maga idekerült volna, Frank Feeney társa volt. És miután az utcáról bekerült egy íróasztal mögé, maga lett Feeney partnere.

Eve kezdte magát kényelmetlenül érezni. Van itt valami, gondolta. Valami szokatlan.

– Igen, uram. Épp ezért rendítette meg Feeneyt olyan mélyen az eset.

– Ezt magam is jól tudom, Dallas. Feeney kapitány éppen ezért nincs itt ma reggel – könyökölt rá Whitney az asztalra, és összefonta az ujjait. – Van egy lehetséges ügyünk, hadnagy. Ami igencsak kényes.

– Wojinskit érintően?

– Egy bizalmas értesülést fogok megosztani magával. A segítőtársát beavathatja, de senki mást a testületnél. Vagy a médiában. Arra kérem, arra utasítom – javította ki azonnal saját magát –, hogy elsősorban a saját erejére támaszkodva dolgozzon ezen az ügyön.

Ahogy Feeneyre gondolt, a kényelmetlenség, amit Eve érzett, lassan félelemmé változott.

– Megértettem.

– Felmerült pár kérdés Wojinski halálával kapcsolatban.

– Miféle kérdés, kapitány?

– Szüksége lesz némi háttér-információra – helyezte összefont kezét az asztalra. – Felkeltette a figyelmemet, hogy Wojinski vagy a saját szakállára folytatott valami nyomozást a munkaideje után, vagy belekeveredett valamiféle drogügyletbe.

– Drogügyletbe? Frank? Nála nem volt tisztább rendőr az egész testületnél.

Whitney erre nem szólt egy szót sem, csak pislogott.

– Idén szeptember huszonkettedikén Wojinskit kiszúrta egy álruhás drognyomozó, ahogy üzletet kötött egy olyan helyen, ahol gyaníthatóan kábítószerekkel kereskednek. Az Athame egy vallási magánklub, amely rituális szolgáltatásokat kínál a tagjainak, illetve engedélyt kapott arra is, hogy privát szexuális szolgáltatásokat nyújtson. A drogalosztály nyomozói már két éve megfigyelés alatt tartják. És látták Franket vásárolni.

Amikor Eve erre egy szóval sem felelt, Whitney vett egy mély lélegzetet, és folytatta.

– Ezt követően az esetet jelentették nekem. Kérdőre vontam Franket, de nem jutottam dűlőre vele – tétovázott Whitney egy pillanatig, majd folytatta. – Őszintén szólva, Dallas, nem tagadott, de nem is erősítette meg a beszámolót. Visszautasította, hogy magyarázatot adjon a történtekre. Tulajdonképpen úgy látszott, fogalma sincs, miről beszélek. És ez nagyon aggasztott. Elrendeltem a teljes körű orvosi vizsgálatát, beleértve egy drogtesztet is, és azt tanácsoltam, vegyen ki egy hét szabadságot. Mindkettővel egyetértett. A teszt egyébként negatív lett. Az eddigi eredménye, valamit amiatt, hogy személyesen is ismertem, az eset nem került bele a személyi anyagába. Vártam, hogy az események megerősítsék vagy cáfolják a történteket.

Ekkor a kapitány felállt, és az ablak felé fordult.

– Talán hibát követtem el. Lehet, hogy ha akkor nagyobb figyelmet szentelek annak a jelentésnek, és ráállítok valakit, akkor még élne, és nem kellene most beszélnünk róla.

– Bízott az ítélőképességében és az emberében.

Whitney visszafordult. Sötét tekintete felizzott. Eve ezt gondolta. Érezte.

– Igen, bíztam. És most még több adat áll a rendelkezésemre. A rutinszerűen elvégzett boncolás során digitáliszt és Zeust mutattak ki a szervezetében.

– Zeus – állt fel immár Eve is. – Frank nem élt drogokkal, kapitány. Tegyük félre mindazt, amit róla tudunk. A Zeushoz hasonlóan erős drogok hatása látszik a fogyasztón. A szemeiben és a személyisége megváltozásában. Ha Zeusszal élt volna, akkor erről mindenki tudna, aki egy osztályon dolgozott vele. Nem is beszélve a drogtesztről. Itt csak valami tévedésről lehet szó.

Zsebre vágta a kezét, és igyekezett legyőzni a késztetést, hogy elkezdjen fel s alá járkálni.

– Valóban, vannak zsaruk, akik élnek vele, és vannak, akik még a jelvényüket is feláldozzák érte. Ám nem Frank. Nem létezik, hogy ilyen csúnyán bemocskolódott volna.

– De a boncolási jegyzőkönyv állításai megkérdőjelezhetetlenek, Dallas. Mint ahogy több designer drognak is kimutatták a nyomát a vérében. És azt is, hogy ezeknek a szereknek a kombinációja szívmegálláshoz, tehát végső soron halálhoz vezethet.

– Arra gyanakszik, hogy túllőtte magát, esetleg öngyilkos lett? – csóválta meg Eve a fejét. – Rossz nyomon jár.

– Ismétlem, a szer nyomait kimutatták.

– Akkor ennek oka is van. Digitálisz? – vonta össze Eve a szemöldökét. – Ugye az valami szívgyógyszer? Említette, hogy pár hete járt egy teljes körű kivizsgáláson. Miért nem mutatták ki, ha szívpanaszokkal küszködött?

Whitney pillantása szigorú maradt.

– Frank legközelebbi barátja a testületnél egyben a város legkiválóbb elektronikus nyomozója.

– Feeney? – tett Eve két lépést előre, mielőtt megálljt parancsolt volna saját magának. – Úgy véli, Feeney fedezte és kozmetikázta az orvosi kartonját? A fenébe, kapitány.

– Ez is egy lehetőség, amit nem hagyhatok figyelmen kívül – jelentette ki nyugodtan Whitney. – Mint ahogy maga sem. A barátság akadályozza a tisztánlátást. Bízom benne, hogy a maga barátsága Feeneyjel ebben az ügyben nem fog ilyen következményekkel járni.

Whitney visszalépett az asztalához, és tekintélyt parancsolóan megállt mögötte.

– Ezeket az állításokat és gyanúkat ki kell vizsgálni, és meg kell oldani.

Eve gyomra úgy égett, mintha sav mardosná.

– Azt kívánja tőlem, hogy általam is ismert kollégák után nyomozzak. Egyikük már meghalt, és maga után hagyott egy gyászoló családot. A másik pedig a tanárom, de egyben a barátom – támaszkodott rá Eve az asztalra. – És a maga barátja is.

Whitneyt nem érte készületlenül Eve dühös kitörése, és meg is tudta érteni. Mint ahogy az sem, hogy el fogja végezni a munkát. Nem is várt ennél kevesebbet.

– Azt akarja, hogy olyasvalakit bízzak meg ezzel az üggyel, akit egyáltalában nem érdekel? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – Azt akarom, hogy csendben nyomozzon. A legapróbb bizonyítékot is nekem adja át, és közvetlenül nekem jelentsen. Egy ponton elengedhetetlenné válik majd, hogy beszéljen Wojinski családjával. Bízom benne, hogy diszkréten és tapintatosan fog eljárni. Semmi szükség arra, hogy tovább fokozza a bánatukat.

– És ha olyasvalamit tárok fel, ami beszennyezi a köz védelmében leélt életét?

– Akkor eljön, és megbeszéljük.

Eve kihúzta magát.

– Pokoli dologra kért meg.

– Nem kértem, hanem utasítottam – javította ki Whitney. – Ez megkönnyíti a helyzetét, hadnagy – nyújtott át Eve-nek két, lepecsételt diszket. – Ezeket majd csak otthon nézze meg. Az ügyben minden jelentést az otthoni számítógépéről küldjön, és ne az irodámba, hanem nekem is az otthoni gépemre. Semmi sem kerülhet a kapitányság számítógépeibe, amíg másként nem rendelkezem. Leléphet.

Eve sarkon fordult, és elindult az ajtó felé, majd megállt, és hátranézett.

– Nem fogok keresztülgázolni Feeneyn. Legyek átkozott, ha megteszem.

Whitney elnézte, ahogy távozik, majd lehunyta a szemét. Tudta, hogy Eve azt teszi majd, amit tennie kell. De abban csak reménykedhetett, hogy nem kért tőle többet, mint amennyivel lelkileg meg tud birkózni.

• • •

Hullámzó kedélyállapotban tért vissza az irodájába. Peabody a monitor előtt ült és önelégülten vigyorgott.