Véget ért a kaszárnya is; következtek az erődítmények, az akadályok, a szögesdrótok; feketélltek a géppuskák, a csövük arrafelé fordítva, amerre Ditmar Artyomot vezette; ugatni kezdtek az őrkutyák, mintegy a Führert csúfolva; aztán szaggatott versükbe dallamként folyt bele egy férfi elnyújtott nyögése, amellyel együtt nyilván éppen távozott valakiből az élet. Ez a Puskinszkaja, fogta fel Artyom. Ditmar a Puskinszkajára vitte.
– Az öreg ott van? A Puskinszkaján? Azt ígérted, nem nyúlsz hozzá!
Megálltak egy téglafal előtt, amelyen mennyezetig érő vasajtó volt. Ditmar az őrséget mutatóujja egyetlen intésével elzavarta. Elővette a dohányzacskóját, zsebéből felvágott újságpapírt halászott elő, a fura, vastag betűket szárított füstölnivalóval szórta meg, végignyalta a papírt, megcsavarta a cig
