– Igen, Danny, fáj. De jobb lesz. Egyszer majd alábbhagy a fájdalom.
– Mikor? – kérdezte. – Mikor? Így nem kapok levegőt.
– Jobb lesz, de eltarthat egy ideig.
Danny rám nézett, a szeme sötétebb volt, mint egyébként, és vörös a sírástól. Könnyek folytak végig az arcán.
– Olyan, mintha egy darab hiányozna belőlem – suttogta. – Mintha valaki kitépte volna a szívem egy részét a mellkasomból.
Most már nekem is újra könnyek folytak végig az arcomon. Nem tudtam volna megmondani, hogy az ő fájdalma miatt sírok-e, vagy a sajátom miatt. Feltehetően mindkettő miatt.
A karomba húztam, és ő a vállamon zokogott. Az éjszaka további részét így töltöttük. A kanapén ülve, egymásba kapaszkodva és sírva. Egy olyan személy elvesztését sirattuk, aki elválaszthatatlanul hozzánk tartozott.
* * *
Danny ker
