Közel a horizonthoz

1999. NOVEMBER-2

Az exem forrt a méregtől, de nem mert kiszállni. Teljes hangerőre állította a rádiót, és felbőgette a motort. Egy pillanatig attól féltem, mindkettőnket el fog ütni, de csak villámgyorsan elhajtott a parkolóból. A jelenet olyan ismerős volt, hogy ismét nevetnem kellett.

Danny a dzsip után nézett.

– Kedves srác ez az Alexander.

– Mindenesetre nem köt fogadást telefonszámokért.

A földre rogytam. Az is imbolygott, amitől újra kuncognom kellett.

Danny kritikusan méricskélt.

– Neked ágyban a helyed – határozott, majd megfogott a hónaljam alatt, és talpra állított. – Gyorsan bemegyünk, hozom a cuccom, és szólok a többieknek, hogy hazaviszlek. Itt van az autóm.

– Én remekül vagyok! – jelentettem ki.

Visszamentünk a túlzsúfolt diszkóba. A bárban leültetett.

– Ne mozdulj innen! Két perc múlva itt vagyok!

Csak ekkor tűnt fel, hogy a mennyezeten mindenütt plüss egerek lógtak. Olyan viccesnek találtam, hogy nevetőgörcsöt kaptam.

Danny visszajött. Aggodalmasan végigmért.

– Simon majd hazamegy Rickyvel. Szóltam nekik, hogy hazaviszlek. Tudsz járni?

– Természetesen – gügyögtem.

Felálltam a bárszékről, és egész testhosszamban elvágódtam. Danny egy sóhajtással felsegített, az egyik karomat áthúzta a vállán, és végigkísért a parkolón. Kinyitotta nekem a hátsó

ajtót.

Mint egy kutya, mehetsz a hátsó ülésre, jelentkezett szólásra a belső hangom.

A világos bőrre roskadtam. Feltűnt, hogy a lábtörlők, a rádió fényei, sőt még a belső világítás is kék. Kék! A szeme színe után rendezte be az autóját. Újra nevetőgörcsöt kaptam.

– Mi ilyen vicces? – kérdezte Danny, aki szintén beszállt.

– Te! – prüszköltem.

– Örülök neki, hogy szórakoztatlak. – Elindította a navigációs rendszert. – Mondd a címedet!

Egy csapásra józanabb lettem.

– Mi? – jajgattam. – Nem mehetek így haza, a szüleim megölnek.

– Hja, ezt előbb kellett volna átgondolnod. Cím?

– Vigyél a temetőbe! – utasítottam színpadiasan. – Valahol biztosan akad egy szabad sír. Hajíts bele!

Még hallottam, ahogy beletörődve sóhajt, aztán eldőltem.

A következő dolog, amit felfogtam, az volt, hogy Danny kirángat az autóból. Hideg éjszakai levegő csapott az arcomba.

– Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben maga előtt tolt.

– Nálam – felelte. – Itt melegebb van, mint a temetőben.

Közömbösen vállat vontam. Nekem minden megfelelt, fő, hogy nyugodtan alhassak.

Egy kis, kétlakásos ház előtt álltunk, Danny a földszinti lakásba tolt. A folyosón halk hangokat hallottam.

– Egy kicsit várj itt! – Danny egy kézjellel nyomatékosította az utasítását, és a folyosón át a nappaliba ment.

Ennek ellenére természetesen követtem. Jobbra tőlünk egy hatalmas kanapé állt, amely egyben térelválasztóként is szolgált. Balra tőlem tévé állt a falnál, valami komédia-sorozat ment éppen. Danny felvette az asztalról a távirányítót, és kikapcsolta. A kanapén egy lány aludt. Sokat nem láttam belőle – a hollófekete haja eltakarta az arcát, és a földre hullott. Egy-két évvel idősebbnek becsültem magamnál. Danny megfogott egy gyapjútakarót a kanapé végében, és betakarta.

– Ő kicsoda? A barátnőd? – Ha nem lettem volna olyan részeg, biztosan nem mertem volna megkérdezni.

– Valami olyasmi – felelte, és visszatolt a folyosóra. Gondosan behúzta mögöttünk az ajtót. – Ő Christina. Gyakorlatilag a lakás része. Örülj, hogy a kanapén van. Ez azt jelenti, hogy alhatsz az ágyamban.

Nevetséges módon tényleg örültem neki. Amikor a hálószobába értünk, én már csak le akartam feküdni. A csizmámat és a farmeromat a sarokba hajítottam, és azon tűnődtem, miért sóhajt már megint. Már éppen azon voltam, hogy a pulóveremet is lehúzzam, ám ekkor Danny elővett a komódjából egy pólót, és odadobta nekem.

– Tessék, ebben alhatsz – mondta, és elfordult, hogy át tudjak öltözni. Nekem az is mindegy lett volna, ha nem teszi. Bugyiban és a pólóban a franciaágyra rogytam. A tudatom peremén még észleltem, hogy derékig betakart, aztán ki akart menni.

Ösztöntől vezérelve a keze után kaptam, és az arcomhoz húztam.

– Maradj itt! – kértem. – Rosszul vagyok. Nem akarok egyedül lenni. Azt hiszem, meghalok.

– Ilyen gyorsan nem hal meg az ember – mondta lágyan.

A hangjában bujkált valamiféle mellékzönge, amit nem tudtam megfejteni. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ezen gondolkodjam.

– Maradj itt! – dünnyögtem még egyszer, és továbbra is fogtam a kezét.

– Itt maradok.

Lassan mögém feküdt az ágyra, és a fejem alá dugta a karját, hogy ráfekhessek. Óvatosan kisöpört a homlokomból néhány hajtincset, és többször végigsimított a hajamon. Félálomban még észleltem, hogy milyen szeretetteljesek az érintései. Az ágyneműje az ő illatát viselte, én pedig biztonságban és védve éreztem magam, úgyhogy másodperceken belül elaludtam.

A nap a még csukott szememre sütött. Lomhán pislogtam a túl éles fénybe, gyilkos fejfájással ébredtem. Az ágynak olyan erőteljesen Danny-illata volt, hogy azonnal eszembe jutott, hol vagyok. A franciaágy másik fele üresen tátongott, és nem tűnt úgy, mintha valaki aludt volna benne. Óvatosan felültem. Ha lassan mozogtam, a fejemben lüktető fájdalom bizonyos korlátok között maradt. Kíváncsian néztem körül. A hálószoba falát fehérre festették, kék csíkos pamut ágyneműben feküdtem, és világos bükkfa bútorok vettek körül: egy nagyon nagy ruhásszekrény, két éjjeliszekrény és egy komód. Nem lepett meg, hogy a függöny és az ágyelő szintén kék.

A szoba nagyon rendezett és tiszta volt, csupán az egyik sarokban hevert egy ruhakupac. Csak egy pillanattal később jutott eszembe, kinek a cuccai is hevernek a földön. Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom.

Még egyszer beledugtam az orrom a párnába, beszívtam a sampon, tusfürdő és öblítő illatát. Legszívesebben örökké Danny ágyában maradtam volna, de hirtelen kínossá vált, hogy félmeztelenül heverészek itt. A tény, hogy ennek ellenére hozzám sem ért, fájdalmasan hatolt el a tudatomig. Tulajdonképpen mennyi bizonyíték kell még ahhoz, hogy ez a srác egyáltalán nem érdeklődik irántam? Talán meleg?

Túlságosan részletesen emlékeztem arra, hogyan flörtölt a két vonzó lánnyal, úgyhogy azonnal ejtettem is ezt a gondolatot.

Nagy nehezen felkeltem, hogy megkeressem a fürdőszobát. A ruhakupaccal a kezemben a szomszédos szobába osontam. Nem a fürdőszoba volt az, inkább sportszoba és iroda keveréke. Az egyik sarokban, az ablak alatt íróasztal állt, a másik sarokban bokszzsák lógott. A padlón sportszőnyeg hevert, a mennyezetre pedig nyújtórudat szereltek fel. A falon oklevelek egész gyűjteménye függött, egy vitrinben pedig néhány kupa állt. Kíváncsiságomban alaposabban megnéztem őket. Kick-box, állapítottam meg. Miért nem focizik vagy teniszezik, mint bárki más?

Balra tőlem egy oklevél függött a falon.

Ó, Istenem!

Múlt évben megnyerte az amatőr kick-box világbajnokságot. Full-contact, középsúly.

Tulajdonképpen mit keresek én itt?

Újra eszembe jutott, hogy csupán alsóneműben és egy szál pólóban ácsorgok egy idegen lakásban, és ez kirángatott a sokkos dermedtségből. A hálószobán keresztül kimentem a folyosóra, és megpróbáltam a következő ajtót. Telitalálat. Gyorsan a tus alá ugrottam, találtam női tusfürdőt, és bekentem magamat vele.

Hogy Christina nyilvánvalóan itt lakik, egyáltalán nem illett a képbe. Ki az ördög ő?

A szekrényből kivettem egy törölközőt, megtörölköztem vele, és újra belebújtam a farmeromba. Mivel a pulóverem elviselhetetlenül bűzlött a füsttől, úgy határoztam, visszaveszem Danny pólóját. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy használom a fogkeféjét, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg a kék-e az övé. Így hát megelégedtem annyival, hogy erőteljesen gargarizáltam szájvízzel, és gondosan megfésülködtem. Christina dezodorját is használtam, és végül úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Sokkal magabiztosabban léptem ki újra a folyosóra, ahol meghallottam, hogy valaki edényekkel csörömpöl. Követtem a zajt. A konyha kicsi volt és barátságos, világos bútorlapokkal és egy kis kerek asztallal, amely mellett két szék állt.

– Itt terítettem meg az étkezőben! – kiáltott át egy barátságos lányhang a szomszédos helyiségből. – Gyere be!

Danny nincs egyedül, Jessica!

Elszántan beléptem a nyitott ajtón. A lány, akit előző nap a kanapén láttam, rám mosolygott. Christina. Nagyon törékeny alkata és figyelemre méltóan szép arca volt.

– Jó reggelt, Jessica! – fuvolázta.

Bármely más helyen és bármely más helyzetben ösztönösen rokonszenves lett volna, de én úgy határoztam, hogy mélységesen gyűlölni fogom. Örökké. Az öltözéke még tovább növelte a haragomat, mert habár már ősz volt, forrónadrágot viselt és széles kivágású, vállpántos pólót. A telt keble egyértelműen kirajzolódott az anyag alatt, és minden lépésre ugrabugrált, ami arra engedett következtetni, hogy feleslegesnek tartja a melltartót. A smaragdzöld szemével engem méricskélt. A pillantása majdnem ugyanolyan mélyen fúródott belém, mint Dannyé. Ha Christina szeme kék lett volna, akkor kettejüket feltehetően pusztán a szemszínük élénksége miatt testvéreknek tartottam volna. Ettől eltekintve viszont semmiféle külső hasonlóságot nem mutattak.

– Ülj le! – szólított fel udvariasan Christina, és kihúzott nekem egy széket.

– Köszönöm szépen – mondtam, és engedelmeskedtem.

– Danny futni ment – magyarázta. – Biztosan mindjárt itt lesz. Nem számított rá, hogy már ilyen korán talpon leszel. Kérsz kávét?

– Igen, köszönöm. – Christina áthajolt az asztal fölött, és töltött a csészémbe. Önkéntelenül a dekoltázsába meredtem, és mindent láttam, ami látnivaló volt benne. Úgy szállt fel bennem a féltékenység, mint a zöld epe, miközben azon tűnődtem, vajon reggelente Dannynek is ily módon tölt-e kávét.

Tejet és cukrot nyújtott felém, és én mindkettőből tettem a kávémba. Az asztalon friss zsemle állt, vaj és különböző lekvárok.

– Tulajdonképpen ki vagy te? – kérdeztem, és lendületesen ittam a kávémat, holott még túl forró volt.

– Christina – felelte. – De mindenki Tinának szólít.

– Igen, ezt tudom. Ez itt egy közös albérlet?

Tiltakozóan rázta a fejét.

– Nem, ez Danny lakása. Én csak átmenetileg vagyok itt. – Bűntudatosan vállat vont. – Balhé otthon, érted?

– És ő volt olyan kedves, hogy nagylelkűen felajánlotta neked a kanapéját?

A gondolattól forrni kezdett bennem a méreg.

– Igazából saját szobám van. Csak véletlenül aludtam el a kanapén.

Saját szoba olyasvalakinek, aki átmenetileg van itt? Mennyi idő az az átmenetileg?

– Örülj neki, hogy a kanapén szundikáltam, különben soha nem jutottál volna be Danny ágyába – mondta Christina, és drámai szünetet tartott. − Sajnos el kell árulnom, hogy cserébe ő az én ágyamban aludt.

Most provokálni akar engem? Úgy döntöttem, belemegyek.

– Egy ágyban aludtatok? Szép.

Szeretetreméltóan mosolygott.

– Nem, tegnap nem, hiszen én a kanapén voltam. De néha én is az ágyában alszom. Főleg, amikor nem tudok elaludni, vagy egyedül érzem magam.

– Milyen megható!

Abban a pillanatban Danny belépett az ebédlőbe. A szívem kihagyott egy pillanatra.

– Jó reggelt! – köszönt. Edzőruhát viselt és megizzadt a futástól. A haja szerteszéjjel állt, és ragyogó mosolyt villantott rám. – Túlélted! Csoda!

Az asztalhoz jött, és a kezét kicsit a vállamra fektette. Olyan volt, mintha szikrák pattogtak volna az érintése alatt. Mint akit áramütés ért, bámultam rá, de ő egyszerűen továbbment Christinához.

– Gyorsan lezuhanyozom – mondta, lehajolt hozzá, és mintegy magától értetődően megpuszilta a halántékát. – Köszönöm a reggelit, Tina.

Barátságosan bólintott, én pedig tátott szájjal bámultam utána, miközben elhagyta a szobát.

Christina mintha megérzett volna valamit, mellém ült, és így szólt:

– Ne aggódj! Danny nem a barátom. Soha nem volt az.

– Valahogy mégis úgy néz ki.

Elhatároztam, hogy legalább megpróbálom kedvelni őt, majd zsémbesen megettem a zsemlémet.

Amikor Danny újra csatlakozott hozzánk, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Ühüm – morogtam.

– Gyere, megmutatom neked a lakást! – szólított fel Christina.

Bár szívesebben maradtam volna Dannyvel, követtem a lányt a nyitott nappali részbe. A bútorok fekete fából voltak nagy üvegajtókkal, és valahogy megnyugtatott, hogy itt semmi sem kék. Christina kinyitotta a teraszajtót, és úgy, ahogy volt, túlságosan vékonyan öltözve, kilépett rajta. A kis kertet magas cserje választotta el a szomszédoktól, a teraszon letakart kerti bútorok álltak. Tényleg idilli volt. A bekötőút közvetlenül egy földútba torkollt. Dideregve visszamentünk, és Christina végigvezetett Danny hálószobáján át a szomszédos szobába.

– Ez az irodája és a sportszobája – magyarázta. – Többnyire itt edz esténként alvás előtt. – Elhallgattam, hogy már jártam a szobában, és azon tűnődtem, mi jogosítja fel Christinát arra, hogy ilyen magától értetődően besétáljon ide. Az egészre az tette fel a koronát, hogy visszaúton, a hálószobában még felrázta Danny ágyneműjét, majd rendesen összehajtogatta. Aztán megmutatta nekem azt a helyiséget, amely rögtön jobbra a bejárat mellett feküdt.

– Ez az én szobám – jelentette ki büszkén.

A nagyságát tekintve azonos volt a másik szobával, de nem volt hozzá szomszédos iroda. Volt benne egy ágy, egy kanapé és egy kis íróasztal, amelyen otromba laptop feküdt. A padlón elszórva hevertek a ruhái és egy halom magas sarkú, amelyekben én már álltó helyemben is kitörtem volna a bokám.

Danny szintén bejött a szobájába.

– Most hazaviszlek – mondta, holott szívesen maradtam volna még.

– Örülök, hogy megismertelek – mondta Christina, és kezet nyújtott nekem. Csodálkoztam ennek a sovány lánynak a határozott kézfogásán – Talán még látjuk egymást.

A hanghordozásából nem lehetett kihámozni, hogy ezt kívánja, vagy azt reméli, hogy nem így lesz.

– Igen, egészen biztosan – feleltem elhaló hangon. – Köszönöm szépen a reggelit.

Intett nekem, én pedig fogtam a holmimat, és követtem Dannyt az autóhoz. Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját.

– Ó, ma ülhetek elöl?

– Kivételesen. De ne szokj hozzá! – Elindította a navigációt, én pedig megmondtam a címemet. A CD-lejátszóból zene szólt, amit nem ismertem. Levette a hangerőt. Egyszerre olyan érzésem támadt, hogy köszönetet kell neki mondanom. Mégsem magától értetődő, hogy az ember hazavigyen magához valakit, akit alapvetően nem is ismer.

– Köszönöm – mondtam halkan. – A törődést, meg mindent.

– Nincs mit. De a jövőben csak olyat igyál, amit bírsz. Vagyis leginkább vizet.

A navigáció mutatta az utat, de túl gyorsan hajtott. Ennek ellenére teljesen biztonságban éreztem magam, ezért úgy döntöttem, inkább nem szólok.

Azon nyomban eszembe jutott, hogy tudatnom kellene Vanessával, hogy velem minden rendben. Üzenetem érkezett.

Hazaértél?

Jess? Kérlek, jelentkezz!

Bepötyögtem egy SMS-t.

Nessa, minden rendben. Dannynél aludtam, éppen hazavisz. Később jelentkezem.

Vigyorogva eltettem a mobilt, és így szóltam Dannyhez:

– Azt hiszem, a barátod, Ricky rendesen eltekerte Vanessa fejét. Remélem, nem használja ki.

– Elég idősek mindketten, hogy tudják, mit csinálnak – magyarázta.

– Tulajdonképpen ki ez a Christina?

Egyszerűen tudnom kellett.

– A legjobb barátnőm. Egy ideig nálam lakik.

Úgy határoztam, feladom. Így soha nem fogok megtudni semmit.

Az út nem tartott sokáig. Danny a szüleim házához közel lévő vendéglő parkolójába irányította a BMW-t, és behúzta a kéziféket. Ott hagyta a kezét, és várakozón rám nézett.

– Otthon vagy.

Vonakodva a keze után nyúltam, magamhoz akartam őt húzni, elbúcsúzni, talán egy futó csókot adni neki.

Villámgyorsan visszahúzta a kezét, mintha megpróbáltam volna megharapni.

– Ezt ne! – szisszent fel.

Teljesen megütköztem, nem tudtam mást tenni, mint tátott szájjal bámulni rá. A mellkasa előtt összefonta a két karját, és várt.

– Ööö… − kezdtem bele összezavarodva −, én… szóval… azt gondoltam… ööö, azt gondoltam…

– Nekem teljesen mindegy, mit gondoltál, Jessica. Viszontlátásra.

Emlékeztem rá, ahogyan néhány órával korábban az ágyában gyengéden megsimogatta a hajamat. Nem értettem, ez az alak maga volt az élő ellentmondás.

– Most kidobsz? – kérdeztem megbántódva.

– Még nem, de mindjárt.

– Miért vagy velem ilyen?

Legalább egy magyarázattal tartozott nekem. Összeszorította az ajkát, és mély levegőt vett, mintha csak nehezen tudna uralkodni magán.

– Ide hallgass! – mondta egy kicsit lágyabban. – Sajnálom, ha valamit félreértettél, de tényleg semmi kedvem egy kapcsolathoz vagy valami hasonlóhoz. Az életem épp elég bonyolult. Nincs szükségem rád, úgyhogy nagyon örülnék, ha egyszerűen eltűnnél.

Fájdalmas szúrást éreztem a gyomromban, aztán a csalódást harag váltotta fel.

– Nyomorult képmutató! – szaladt ki a számon.

– Igen – mondta veszélyesen nyugodtan, majd kiszállt az autóból, gyors léptekkel megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtómat. – És most eljött a pillanat, amikor kidoblak!

Fújtatva kiugrottam az autóból, és bevágtam az ajtót.

– Eredj a pokolba! – támadtam rá.

– Szívesen tenném, de feltartasz! – vágott vissza ingerülten.

A kistáskámat a mellkasomhoz szorítottam, és magasra emelt állal elmentem mellette anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna. Haza akartam menni, hogy a sebeimet nyalogassam. Úgy voltam vele, hogy a legmélyebbel fogom kezdeni. Még mielőtt az ajtóhoz értem volna, a csalódás könnyei szöktek a szemembe. Hangtalanul sírtam olyasvalaki elvesztéséért, aki nem is volt az enyém. Azon az estén sokáig feküdtem éberen, mielőtt nyugtalan álomba merültem.

Csurom izzadtan futok egy szűk sikátorban. A szívem a torkomban dobog, és az út elmosódik a lábaim előtt. Rémülten megfordulok. Mögöttem is elmosódik az út, jeges kékség tengerébe süllyed. A falak jobbról és balról egyre közelednek, és sűrű, kék köddé változnak. A kék szín mindenütt jelen van, beborít és elszívja előlem a levegőt.