Árnyak fogságában

Fejezet 6

— Azt hiszem, még a bordáim is kaptak a karmolásokból — mondta, miközben felhúzta a pólóját, és jó néhány vörös csíkot láttam rajta.

— Ez én voltam? — kérdeztem meglepetten, mert nem is éreztem, hogy ennyire szorítottam volna. Ő pedig bólintott.

— Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy valamelyik ostoba liba jobban beleélte magát a szerepébe, mint kellett volna? — kérdeztem, és bizonytalanul végighúztam ujjamat az egyik karcoláson. Nagyot nyeltem, ahogy bőröm a bőréhez ért. Puhább volt, mint képzeltem. Arra gondoltam, milyen érzés lenne végigfuttatni rajta a nyelvemet.

Jesszus.

Mik járnak a fejemben?

Ki vagyok én?

— Egy kicsit még lazítanod kell, de azt hiszem, lassan hosszabb utakat is bevállalhatunk — mondta, ahogy visszahúzta a pólóját, én pedig gyorsan visszakaptam a kezemet.

— Azt hiszed, hogy újra fel fogok ülni a motorodra?

— Igen, nagyon is élvezted, és azt hiszem, mi ketten nagyon jó barátok leszünk. A barátok pedig együtt szoktak lógni, nem?

— Barátok? — kérdeztem vissza, és nem akartam túl meglepettnek tűnni.

— Hát, elég világosan a tudtomra adtad, hogy nem vagyok az eseted, és soha nem fogod hagyni, hogy az ágyadban kössek ki. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfogadom a barát szerepét.

— Nem akarok a barátod lenni, Kale — mondtam. Lábujjhegyre álltam, nyomtam az arcára egy puszit és bementem a házba.

Becsuktam az ajtót, nekidőltem, behunytam a szemem, és vettem egy néhány mély levegőt.

Jesszus.

Mi van ebben a pasiban, ami ennyire megőrjít?

Annyira szeretném neki elmondani, hogy tegyen a testemmel, amit csak akar, de tudom, ha kiadom neki magam, és utána eldob, akkor utálni fogom magam.

Áhh!

Abba kell hagynom a gondolkodást, amikor a közelemben van, mert semmi másra sem tudok gondolni, csak a szexre.

— Hamar hazaértél — ocsúdtam fel Brigitte hangjára, és elindultam utána a konyhába.

— Csak egy kávét ittam egy baráttal. Az nem tart hajnalig — jegyeztem meg, s kivettem egy üveg vizet a hűtőből.

Barát.

Milyen furcsán hangzott úgy említeni Kale-t, mint egy barátot. Tudtam, hogy azt mondta, csak barátok vagyunk, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz. Ő sem fog megelégedni ennyivel, ahogy én sem. Ha a közelemben van, mindig csak többet akarok. És azt is pontosan tudom, ő mit akar tőlem, de félek, ha egyszer megadom neki azt, amire vágyik, akkor még többet akarok majd belőle, és ő nem az a komoly kapcsolatos típus.

Bármennyire is kívánja a testem, el kell őt felejtenem.

Fogalmam sem volt, hol vagyok, Olyan gyorsan futottam, ahogy csak a lábam bírta. Menekültem, de fogalmam sem volt, mi elől. Egyszerűen csak azt éreztem helyesnek, ha futok. A könnyek égették az arcomat.

Miért sírok? Hisz’ nem érzek semmit.

Olyan furcsa volt az egész… mintha megszűntem volna létezni. Mintha nem lettem volna több, mint egy árny. Egy valami, ami fel sem fogja, hogy már nem is létezik. Annyira fájt a lábam, hogy már nem is éreztem. Minden egyes alkalommal, amikor megemeltem, kényszeríteni kellett az agyamat, hogy tegye meg. Mintha tíz kiló ólom lett volna rákövetve, miközben a halál jeges fuvallata lenne a nyomomban.

Hova futsz? Mi elől futsz?

Állj meg és nézz körbe, hisz’ nem több ez, mint egy álom. Képes vagy uralni az érzéseidet, a gondolataidat. Állj meg és nézz körbe, vagy ébredj fel.

Fizikailag lehetetlen, hogy ennyit fussál. Kiszáradt a szád, fáj a lábad, a tüdőd ég, és már képtelen az oxigént beszívni és kiengedni.

Hol vagy, és mi elől menekülsz?

Éreztem, ahogy lassulni kezdek, és már nem futok olyan őrült tempóban. Vagy csak a táj lassult le körülöttem, nem is tudom. Egy erdős részen voltam, hisz’ fák kezdtek el sokkal lassabban suhanni körülöttem. Szépek voltak, zöldek voltak, sűrűn követték egymást. Valami erdő rész lehetett tavasszal vagy kora nyáron, de nem ismertem fel a tájat.

Mintha súlytalanná váltam volna hirtelen. A testem elemelkedett a földtől, fel a fák fölé, és lassan körbefordultam. Nem messze tőlem ott állt az a lány, és valamit nézett. Háttal állt nekem, egyenesen, mereven egy pontot figyelve, miközben a szél a hajába kapott. Érdekes, eddig észre sem vettem, hogy fúj a szél. Felemeltem a fejem és igyekeztem arra nézni, amerre ő.

Nem láttam semmi mást a távolban, csak hatalmas lángokat. Felcsaptak szinte az égig. Valami… egy hatalmas… épület állhatott lángokban.

Nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam.

Szinte éreztem a füstöt, mely marta a tüdőmet. Az orrom megtelt az égett hús bűzös szagával, és hallottam a sikolyokat, a halálhörgést, ahogy minden a tűz martalékává válik.

Tudtam, éreztem, hogy ő volt.

Kipattantam az ágyból és a tükörhöz futottam. Tudnom kellett, látnom kellett, hogy az egész nem volt több, mint ez rossz álom.

Odarohantam a szekrényhez, kinyitottam az ajtót, és végignéztem magamon a nagy állótükörben. Pont olyan volt minden, mint este, amikor lefeküdtem. Nem voltak rajtam égési sérülések, nem volt füstszagom, és nem is fájt a tüdőm. Csak egy ostoba álomsorozat, ami lassan könyvlapokra kívánkozik.

Becsuktam a szekrényt és felvettem az első ruhát, ami a kezembe akadt. Valami űzött ki ebből a házból. Bár nem láttam magamon semmi furcsát, mégis alig kaptam levegőt. Mintha valami folyamatosan felszívná az oxigént a szobából, az egész házból. Nem bírtam elviselni, hogy itt kell lennem bezárva. Amilyen gyorsan csak a lábam bírta, leszaladtam az én menedékemhez és leroskadtam a fa tövébe. Behunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt. Hagytam, hogy átjárja a friss tavaszi levegő a tüdőmet.

Hirtelen valami hatalmas landolt az ölemben, és valami víz folyt végig az arcomon. Sikítottam, de olyan súly nehezedett a lábamra, hogy képtelen voltam felugrani. Az éjszaka emléke keveredett a valósággal, és hirtelen úgy éreztem, menten megfulladok. Egy ismerős nevetés jutott el a tudatomig, és a tüdőm újra megtelt oxigénnel. Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas kutyával találtam szemben magam, aki barátságosan nyalta végig az arcomat. Elmosolyodtam.

— Vezér, gyere ide! — hallottam meg Kale határozott hangját, de a kutya nem mozdult. Barátságosan megvakargattam a füle tövét, ő pedig odaadóan simult a tenyerembe. — Úgy látszik, máris megkedvelt téged.

— Persze, hisz’ engem mindenki szeret — feleltem felhúzott orral, ahogy a kutya leugrott rólam, én pedig nem túl kecsesen feltápászkodtam. Vezér talált magának egy pillangót, amit boldogan megkergetett, én pedig mosolyogva figyeltem. Máris jobb kedvem lett. Ahogy Kale-re néztem láttam, hogy ráncolja a homlokát, és szokásos arroganciája visszatért. Kemény két percig úgy tűnt, normális emberként fog viselkedni velem.