Betty is nézte az üres széket, és szinte érezte apja szivarjának illatát, ami úgy hozzátartozott, mint a Schaffhausen zsebóra az aranylánccal, amin egy pici anyacsavar is volt, emlékeztetve Lovassy grófot mindig arra, hogy egykoron az ő igaz barátja, Steiner István építette meg a világ legszebb hídját Pest és Buda között. A Híd. Mindig csak így hívta, és minden év október 10-én átment rajta, a végén megállt, kalapját megemelve ezt mondta:
– Köszönöm, Steff. Köszönöm, barátom!
És az emberek akkor tudták, miért teszi, és ők is vették kalapjukat, tisztelve azt, ki ezt a csodát idevarázsolta. Amikor este ott a székből átnyúlva megsimogatta száraz kezével lánya kezét vagy haját, Betty mindig úgy érezte, nincs még egy lány a világon, kit apja jobban szerethet, mint az övé. Mennyi butasággal fá
