Egy majdnem tökéletes nyaralás

Második fejezet

Második fejezetPacsirta szárnyalt az erdős domboldal ölében megbújó régi kőházak felett, édes, vidám trillái visszhangot vertek a magasban. A medence tökéletes azúr négyszöge, melyet geometriai pontossággal vettek közre az épületek, mozdulatlanul csillogott az egyre magasabbra hágó nap fényében. Magányos, rózsaszín felfújható flamingó libegett a víz színén, ráérősen kanyargott a szellő akarata szerint. Nem messze, az illatos levendulabokrok között méh bukdácsolt a szirmokon, zümmögve biztatva magát.

A villák üresen, némán álltak, régi kőfalai élvezték a csendet a reggeli felhajtás után, amikor még bőröndöket csomagoltak be, nedves úszócuccot tettek nejlonzacskókba, hűtőket ürítettek ki, ágyak alá kukkantottak be leesett kedvenc játékokat és zoknikat keresve. Az egyik hálóban még egy alsónemű is előkerült, amely egy szenvedéllyel teli pillanatban repült oda előző éjjel.

Aztán kihordták a csomagokat, és a családok elhajtottak frissen szerzett emlékeikkel és szuvenírjeikkel, a kocsijuk belsejébe szóródott homokkal, szeplőkkel tarkított, napbarnított bőrrel; a gyötrő érzést, hogy itt felejtettek valamit, fokozatosan felváltotta a hazaérkezés gondolata, amihez minden megtett kilométer közelebb vitte őket.

Péntek volt, a váltás napja, amelyen a nyaralások kezdődnek és véget érnek. Ma indul a következő turnus. Néhány órán belül új nyaralók érkeznek, remélve, hogy részük lesz vidámságban, kalandban és pihenésben; várják az időnek azt a kis szeletét, amelyet mentesítenek a való világuk szabta kötelességek alól. Hangos nevetés söpör majd végig a medence fölött, és kíséri a zajos csobbanásokat. Felizzik a kerti grill, kattog a gombfoci az egymást követő meccsek eufóriájában, felsóhajtanak az ágyak az új hálótársak álmainak és vágyainak súlya alatt. Borosüveg dugója pukkan, ráérős csókok cuppannak, és lehet, hogy veszekedések is fellángolnak.

De mindez a jövő zenéje. A villák egyelőre némán várták a következő időszak lakóit és az általuk megélt drámákat. Mindeközben a pacsirta egyre csak szárnyalt felfelé a kéklő magasságba, trillái egyre halkulva áramlottak le a levegőben.

Lorna épp az ágyat húzta át, amikor lent a konyhában megcsörrent a telefonja. – Jövök már! – kiáltott le, tudva, hogy ha a férje, Roy ott lett volna, kedvesen megjegyzi, hogy már megint a kütyüjéhez beszél. Nem bírt leszokni róla. A legidegesítőbbek a szupermarketek automata pénztárai voltak. Váratlan árucikk a csomagolópulton. A folytatáshoz kérjük, távolítsa el az árucikket! Beszkennelte a klubkártyáját? – Igen, be! – vágta oda a választ mérgesen minden egyes alkalommal.

Az ágyneműt a kosárba tette, és lesietett a szűk lépcsőn. A Mawnan villa volt a legkisebb a három kiadó nyaraló közül: egy méretes hálószoba és egy kisebb különálló szoba volt benne. Azonban ennek volt a legszebb kilátása a tengerre: kirajzolódtak a vidéki táj tökéletes négyszögei, le egészen a tengerig. A maihoz hasonló nyári napokon a hajók is látszottak, szinte hallani lehetett, ahogy a vitorlakötél az árbócnak csapódik a szélben. De pénteken mindig túl sok dolga volt ahhoz, hogy megálljon az ablaknál, és belefeledkezzen a gyönyörűséges látványba. Különben is, csörög a telefonja, és ha nem szedi a lábát, még a végén elhallgat.

– Halló, Lorna Brearley – szólt bele. Néha még most is, amikor felvette, félig-meddig azt várta, hogy Aidan hangját hallja. Te vagy az? Én vagyok, mondta mindig, abban az egyértelmű távirati stílusban, ami csak olyan emberek között működik, akik összetartoznak. Ahogy azonban megérezte a korábbi takarításából maradt fertőtlenítő- és tisztítószer szagát a konyhában, máris visszalépett a való világba. Van egy morzsa az asztalon, vette észre bosszúsan, majd az ujját rányomva felvette, és a mosogatóba pöckölte. Még csak hatvanhárom éves volt, és nem tervezte, hogy tíz éven belül nyugdíjba megy, bár néha aggasztotta a romló látása, meg hogy már nem figyel eléggé az apró részletekre.

– Halló, Jonathan Woodward vagyok. Mára van foglalásunk a Mawnan villába – mondta egy mély férfihang. Volt valami nyugtalanító ebben a hangban, és Lorna felkészült a bajra. Tessék, itt van. Késnek a feleségével, tippelte. Kitörölték az e-mailt, amelyben leírja, hogyan találnak oda, és most meg akarja kérdezni. Vagy meggondolták magukat, más időpontot kérnek, vagy ami a legrosszabb: lemondják a foglalást.

– Igen? – kérdezte óvatosan. De már késő, hogy lemondja vagy elhalassza a nyaralásukat, figyelmeztette magát. És abban se reménykedjen, hogy visszakapja a pénzét. Roy világosan megírta a weboldalon, hogy lemondást a nyaralás kezdete előtt legkésőbb egy hónappal fogadnak el, a halasztás pedig a tulajdonosok belátására van bízva. – És ne essen meg rajtuk a szíved! – figyelmeztette, miközben ezüst szemöldöke a magasba szökött. – Üzleti vállalkozás vagyunk, nem jótékonysági szervezet.

– Sajnos változott a helyzet – folytatta Jonathan Woodward basszusa, és a gondolatok úgy pörögtek Lorna fejében, mint a mosott ruha a centrifugában. – Clara, a feleségem tegnap éjjel megszült. Hat héttel az ideje előtt. Így hát…

– Ó, istenem! – Lorna nagyot nyelt. – Jól van?

– Igen, jól. Tulajdonképpen… – a férfi recsegve mondta ki a szavakat –, nagyon is jól van. Kisfiunk született.

– Ó! – Lorna, amilyen érzelmes vén bolond volt, a mellkasához kapta a kezét. Az érzelem a hangját is átitatta, alig tudta szóra nyitni a száját. Nyilván az első babájuk, mivel csak két főre foglalták a villát. Az első, óriási eseménynek számító baba. – Gratulálok! A pici is jól van?

– Mindketten jól vannak. Persze igen kicsike, mivel koraszülött, és nekünk is szinte sokk volt, nem voltunk felkészülve rá. – A férfi elhallgatott, most döbbenhetett rá, hogy egy idegennel beszél. Valószínűleg ugyanezt mondta ma délelőtt az összes rokonának ma.

– Képzelem – mondta Lorna kedvesen. – Akkor mikor számíthatunk önökre?

Rémült csönd volt a vonal másik végén, majd egy furcsa „Ahhh” hallatszott.

– Csak vicceltem – nevetett, és arra gondolt, hogy a férfit annyira sokkolhatta a gyermekük idő előtti születése, hogy fel sem fogta a tréfát. – Értem. Azért hívott, hogy lemondja a foglalást.

– Igen. Sajnálom, de Clara egy ideig még a kórházban lesz, és…

– Hát persze! – mondta Lorna. – Ez egyértelmű. Nos, a legjobbakat kívánom mindkettejüknek. Vagyis mindhármuknak. Jaj, csak nehogy visszatérítést kérj! Olyan szimpatikus ember vagy, szimpatikusak vagytok a feleségeddel és a picitekkel, és tudom, hogy nem rajtatok múlt, hogy így alakult, de nem adhatom vissza azt a pénzt, szükségünk van rá. Roy megöl, ha megteszem.

– Köszönöm szépen! – mondta a férfi. – És bocsánat, hogy fennakadást okoztunk! Mindketten nagyon vártuk már ezt a nyaralást. Ami a befizetett előleget illeti…

Tudta. Hát nem megmondta előre? Érezte, hogy grimaszba torzul az arca, előre megsejtve a kínos pillanatot, amelyben a férfi felteszi a kérdést, és neki határozott nemmel kell válaszolnia, bár, ha az ösztöneire hallgat, igent mondana. Hogy is utasíthatná vissza, amikor a férfi olyan boldog, és tele van az apaság új érzelmeivel?

– Tudom, hogy már túl későn szólok ahhoz, hogy visszatérítésről beszéljünk, és ez rendben is van így – folytatta a férfi Lorna meglepetésére. – De remélhetőleg leugorhatunk a közeljövőben az egész családdal, talán már tavasszal. – A férfi felnevetett, fáradtnak tűnt a hangja. – Bár az az érzésem, a nyaralás nem ugyanaz, ha az ember egy csecsemővel utazik.

Lorna megkönnyebbülten engedte le a vállát. Milyen rendes dolog, hogy a férfi nem vitatkozik vagy követelőzik, és ő milyen hálás ezért. Nem is gondolná az ember, hogy milyen sokan vitába szálltak már vele, márpedig annak soha nem lett jó vége. Minden alkalommal kesernyés szájíz maradt utána.

– Köszönöm! – mondta fennhangon. – Tudja, mit? – hallotta a saját szavait kicsúszni a száján, mivel mindig megesik a szíve rajtuk, túlságosan is, ahogy Roy mondja. – Ha eljönnek tavasszal, emlékeztessen erre a telefonhívásra, és fél áron megkapják a villát. Ez a kis ajándékunk hármuknak.

– Ó! – A férfi meglepődött. – Milyen kedves öntől. Nagyon köszönöm, Lorna!

– Szívesen. Köszönöm, hogy felhívott. Minden jót. És isten hozta a szülők táborában!

Könnyes szemmel nyomta ki a telefont. Eszedbe ne jusson, Lorna Brearley, szólt magára keményen. Eszedbe ne jusson sajnálni magad! Addig nem, amíg nem végeztél a két villa takarításával és a mosással. Most azonnal hagyd abba!

Csakhogy különösen nehéz volt ez a nyár. Különösen fájt. Már az is nagy dolog volt, ha átevickélt a hétfőkön anélkül, hogy elveszítette volna a fejét, ha egyben tudta tartani magát a rá következő néhány napon, és még a hétvégét is kihúzta. Akkor tudta, hogy valamelyest elült benne a gyász. Leapadt az ár. Még az is lehet, hogy egyszer megszűnik érezni, mintha túlcsordulna benne az érzelem.

Behunyta a szemét, és ökölbe szorított kézzel számolta a lélegzetvételeit. Be-ki. Be-ki. Be. Ki. A fertőtlenítő szagára igyekezett figyelni. A falióra halk tiktakolására. Arra, ahogy a nap melegíti a bőrét, ahogy átsüt az ablak kicsi négyzetén.

Nincs baja. Itt van, lélegzik, teljesen jól van. Jó nap lesz ez is.

Na szóval. Elkészíti az ágyakat, utána átmegy a Briar és a Parr villákba, remélve, hogy nem lesz több lemondás. Amíg tele van tennivalóval, kihúzza a következő néhány napot. – Nyomás, Lorna! – szólt magára, és elindult vissza, fel az emeletre. – És most dologra!

Nagyjából négyszáz kilométerre keletre Maggie Laine a nappalijában pipálgatta a tételeket gyöngybetűkkel írt listáján. Kézi nagyítók és térképek, vadvirágkalauz, a Paultól kölcsönkapott könyvek, például a cornwalli ónbányákról vagy Artúr király mondaköréről: mindent becsomagolt. Látcső. Vízhatlan holmik. Notepad. Backgammon társasjáték. Marmite élesztőkivonat. Alsónemű. Pulóverek…

Amelia bejött, és hangos nyögéssel a kanapéra hemperedett, közben meglökte Maggie kezét, és a toll áthúzta a listát.

– Vigyázz! – szólt a lányára, de ő meg sem hallotta, mert túlzottan el volt foglalva azzal, hogy hosszú, sötét haját a kanapé karfájára tekerje; ettől mint fényes vízesés hullott alá a szőnyegre. Amelia tizennégy éves volt, és újabban mindenféle melodramatikus hangokkal kommunikált: kétségbeesett sóhajokkal, panaszos nyögésekkel, mély, frusztrált fújtatásokkal. Maggie középiskolai tanári tapasztalata alapján beazonosította ezeket a más tinik által is kiadott osztálytermi hangokat, mégis nyugtalanította, hogy most az ő gyereke mutatja be őket neki. A saját lánya, aki nem is olyan régen még örült, ha kettesben voltak. Semmi nem okozott neki nagyobb boldogságot, mint az, ha az anyja mellett lehetett, aki bevonta a hobbijába.

– Össze vagytok nőve, mint a sziámi ikrek – mondta rájuk Maggie anyja, ha együtt hajoltak egy térkép fölé, vagy valamilyen kőzetmintát tanulmányoztak, amit Maggie hozott haza az iskolából.

De minden egy csapásra megváltozott, amikor megjelent a színen Tara.

– Készen állsz az indulásra? – kérdezte Maggie, és megpróbálta kiverni Tarát a fejéből. Elvégre nyaralni indulnak, messzire attól a nyavalyás lánytól, és egyetlen gondolatot sem lesz hajlandó neki szentelni az elkövetkező két hétben.

Amelia megvonta a vállát, és Maggie nem tudta, hogy ezt vajon igennek vagy nemnek értse.

– Becsuktad az ablakot, ugye? – kérdezte, majd a tévéhez lépett, és áramtalanította. – Eltetted a fogkefédet? Bugyikat?

– Anyu! – nyögött fel Amelia. – Nem vagyok már óvodás. Tudom, hogy mit csomagoljak egy nyaralásra. A kurva isten faszát!

Maggie megmerevedett. – Légy szíves, ne mondj ilyet!

– Miért ne? Nem is vagy vallásos. Mit érdekel? – vágott vissza Amelia.

– De mások vallásosak. Például a nagyanyád. Gondolj bele…

– De ő nincs itt. Vagy igen? Hé, nagyi, itt vagy? – Amelia úgy tett, mint aki hallgatózik, az egyik kezét a füléhez is érintette. – Nincs. Szóval, oké. Halleluja! Dicsérjük az urat!

Maggie elengedte a szarkazmust a füle mellett.

– Elég meleg felsőt csomagoltál? – kérdezte, vigyázva a hangjára. – Pizsamát? Nem tudom, milyen hideg lesz ott éjjel. – A biztonság kedvéért ő maga is tett el vastag zoknit, ha harapósak lennének az éjszakák. Nem tartotta szükségesnek, hogy a szállás komfortfokozatáról érdeklődjön, különösen a szigetelés és a paplanok vastagságát illetően. Maggie mindig fázott, különösen a lába. Will, az exe panaszkodott is, hogy olyan, mintha egy jégtömbbel aludna egy ágyban. (Inkább kihűlt láb, mint kihűlt szív, mondhatta volna ő. Kár, hogy ez nem jutott az eszébe, mielőtt a férje otthagyta.)

– Biztos vagyok benne, hogy adnak takarót. És kőből van a ház fala – mondta Amelia. – Ha szerencsénk lesz, tetőt is kapunk a fejünk fölé.

Maggie összeszorította az ajkát, hogy ne mutassa, mennyire ki nem állhatja a lánya nagyzoló megjegyzéseit. De hát ilyen egy normális tini, gondolta. Feszegeti a határokat, próbálkozik. Mégis meglepte, hogy mennyi fájdalmat tud okozni minden egyes alkalommal. Hogy összetartozó kis kettősüket mennyi váratlan ütközőpont gyengíti.

– Van remény – mondta fennhangon, nem harapva rá a csalira. – Bár szóba jöhetne a csillagos ég alatti alvás is. Emlékszel, amikor Franciaországban olyan meleg volt éjjel, hogy mindenki függőágyakban aludt odakint?

– Igen, és rengeteg nagy bogár volt és fura zajok. Rémes volt – mondta Amelia, láthatóan megfeledkezve arról, hogy a hazaúton csillogó szemmel mondta az anyjának, hogy az volt élete legjobb nyaralása.

Maggie nem akarta emlékeztetni erre. Amelia láthatóan annyira igyekezett, hogy létrehozza magának ezt a menő új imázst, hogy képes volt újraírni élete bármely történését, ha azt mások idétlennek vagy akár csak furának találták. A régészet újabban „dögunalom”. A történelmi romok „totál bénák”. A geológiai vizsgálódások diliseknek valók. Mindezek helyett a nyavalyás Tara Webster és bandájának hatására Amelia érdeklődése kimerült a szemhéjtus és az undorítóan csomós szempillaspirál legfrissebb YouTube-reklámjaiban, no meg abban, hogy éjjel-nappal a közösségi oldalakon lógott.

De ne gondolj Tara Websterre, figyelmeztette magát Maggie.

– Induljunk, mielőtt beáll a pénteki dugó! – mondta inkább. – Kész vagy?

– Gondolom – morrantotta Amelia olyan kényszeredetten, mintha többórás gyökérkezelés várna rá a fogorvosnál. Lekászálódott a kanapéról, és fölegyenesedett, arcán a fáradt hát, ha muszáj kifejezés látszott.

– Nagyszerű – mondta Maggie. Érezte, hogy a hangja egyre feszültebb lesz, ahogy kétségbeesetten igyekszik, hogy vidám maradjon. – Hát akkor kezdődjék a nyaralás!

Amelia beteges kisbaba volt: sárga bőrű és aprócska. Ötéves koráig, amíg Maggie meg nem találta végre a mosópor és a gyógyszerek megfelelő kombinációját és meg nem vonta tőle a tejtermékeket, rettenetesen szenvedett valami ekcémától. Azokat az első éveket, a sok szörnyű, közösen átsírt éjszakát most a kétségbeesés és a kimerültség homályos lencséjén át látta. A kislány lepedőjét folyton apró vérfoltok borították, mivel nem bírta megállni, hogy ne vakarja magát, akármennyi nyugtatókrémet kent is rá Maggie, vagy akármilyen bőrnyugtató fürdővel próbálkoztak. Ez a borzalom azonban erős köteléket hozott létre közöttük, szövetségesek voltak a harcban. Amikor Will otthagyta a hét hónapos babával, mondván, hogy nem bírja tovább, anya és lánya között annál erősebb lett a kapcsolat.

Maggie soha nem bocsátotta meg Willnek, hogy a legnehezebb időben hagyta el. Megvetette azért, hogy ennyire keveset számított neki a gyermekük, hogy csak úgy lelép, és a következő években is alig tartotta vele a kapcsolatot. Will fotós volt, megállapodni képtelen, szabad madár típus, és ha Maggie néha meglátta egy-egy képét és a nevét valamelyik magazinban, rögtön elöntötte a düh. Hosszú éveken át képtelen volt megállni, hogy ne hasonlítsa a férfi mozgalmas életének egy-egy pillanatát az ő egyhangú napjaihoz.

Most valamelyik háborús övezetben lapul, gondolta gyakran kedvetlenül, gépfegyverek ropognak körülötte, és a kamerája lencséjén át nézi, ahogy emberek halnak meg a közelében. Én meg a serkéket fésülöm ki a lányunk hajából, és a fehér fogacskáit vizsgálgatom, hogy nincsenek-e rajta árulkodó fekete pöttyök.

Most egy világtól elzárt, drága szállodában ebédel egy magazinszerkesztővel, aki exkluzív riportot rendel tőle. Én viszont a külvárosban arra akarom rávenni a totyogó kislányunkat, hogy egye meg szépen a zöldborsót és a kukoricát.

Will világa tágas volt, tele veszéllyel, a kiterjedésében és jelentőségében egyaránt határtalan. Az övé olyan kicsiny, hogy a tenyerén elfért, betöltötte a földre hullott fenyőtoboz vagy az ölében a kinyitott mesekönyv.

Nem mintha Maggie sajnálta volna, hogy a lánya miatt a négy fal között kell élnie. Egy pillanatig sem. Annyi szeretettel és figyelemmel próbálta elhalmozni Ameliát, hogy lehetősége se legyen érzékelni az apja hiányát. Átképezte magát geológusból földrajztanárrá, hogy minden iskolai szünetben a lánya rendelkezésére álljon. Számtalan meghívót utasított vissza, könyvklubokba, klubokba, partikra, vacsorára vagy csak egy italra szólót – a legtöbb esti program volt –, mert inkább a csodálatos, éles eszű kislányával töltötte az estét.

Amelia tizennégy éven át szeretettel csüngött rajta sötét szemének hűséges tekintetével, és örült a társaságának. Együtt alakították ki kényelmes, közös életüket, tele rituálékkal, kedvenc elfoglaltságokkal és saját viccekkel. Együtt lógtak a sorozatokon. Voltak kedvenc receptjeik. Mekkora öröm volt ez Maggie számára – elegendő, hogy feltöltődjön tőlük. Aztán egyszerre csak úgy tűnt, hogy a kapcsolatuk már nem elég Ameliának. Nemcsak nem elég, hanem egyenesen kínos.

Az a baj veled, Maggie, mondta egyszer Will – és valóban, el lehet képzelni, hogy ez a mondat az ő szempontjából jól folytatódjon? –, hogy olyan őrülten intenzív vagy. Akarnok vagy. Felemészted az embert az akarásoddal. És én nem bírok így élni.

Soha nem felejtette el ezeket a pokoli szavakat. Keringtek és zsibongtak az agyában, mint a befőttesüvegbe szorult darazsak. Tudta, hogy semmit nem szabad a szívére vennie, amit Will, ez az elköteleződést nem ismerő férfi mond, de akkor is mardosta ez az emlék. A férje szörnyűséges parazitának állította be, aki leszívja a szeretteit. Amikor ő mindig csak a legjobbat akarta.

Ameliára nézett, imádott lányára, aki a mellette lévő ülésbe süppedt, a fülén máris rajta a fülhallgató. Maggie rettegett, hogy egy napon a lánya ugyanúgy le fogja pattintani magáról, ahogy Will tette. Az a baj veled, anyu, hogy… ó, istenem, el sem tudja képzelni a mondat folytatását. Belehalna. Beleszakadna a szíve.

Önkéntelenül is kiszakadhatott belőle egy kis nyögés erre a gondolatra, mert Amelia odafordult, kirántotta a fülhallgatót, és gyanakvó oldalpillantást vetett rá. – Jól vagy? – kérdezte mogorván.

Maggie elhessentette a világvégével kapcsolatos gondolatait, és szélesen elmosolyodott.

– Nagyon jól – mondta, majd indított, és óvatosan kifordult a parkolóból. Lehet, hogy Tara újabban kézen fogva vezette Ameliát az alcopop italokkal, a túl rövid szoknyákkal és a szarkazmussal szegélyezett, rémes ösvényen, de Maggie elszánta magát, hogy az elkövetkező két hétben visszahódítja, legalábbis mindent megtesz, ami csak tőle telik. Helyreáll a kapcsolatuk, olyan lesz, mint új korában. – Cornwall, vigyázz, jövünk! – kiáltotta hetykén, Artúr királyhoz illő bátorsággal.