5.
Anyám megjött, de nem haza. Neki nem volt otthona. Hiába, hogy a kicsiny városi kórházban szült engem a helység átellenes végében, hiába ringatott álomba az elülső tornác hintaszékén annak idején varázskagylókról szóló altatódalokkal, ettől még nem érezte otthonnak a házunkat. Nem kételkedtem a szeretetében, azt azonban nem tudhattam, nem elátkozott sellő vagy megtarthatatlan hullócsillag-e.
– Szia! – köszönt rám a tornác lámpájának fényében.
Felé biccentettem köszönésképpen, és elhaladtam mellette, hogy kinyissam az ajtót. Ő újabban nem tartott magánál kulcsot. Nem is telefonált, vagy ha mégis, csak akkor, ha feltűnt néhány napra. Rosszban volt a házunkkal. Igazi testvérviszály volt ez. A ház tudta, mikor érkezik, mert ilyenkor felmondta a szolgálatot. Az étel odaégett, a gyertyák m
