20. fejezetKéptelen vagyok hazamenni.
Amikor belegondolok abba, hogy a négy fal között egyedül kell majd megbirkóznom csapongó érzéseimmel, elfog a kétségbeesés. A buszon maradok, nem szállok le a körútnál, ahogy azt minden nap megteszem, fent maradok és megyek még egy kört a városban. A maszkom csak a számat takarja, ami tudom, nem a szabályos viselet, így nem is ér semmit, de ha nem tenném, egyszerűen megfulladnék. Annyira elegem van már ebből a vírusból! Ha nem lenne ilyen hideg, akkor valószínűleg egyenesen a Margit-szigetre mentem volna sétálni, viszont időközben az eső is eleredt, így ezt az ötletet elvetettem. A borongós időjárás éppen illik a hangulatomhoz.
Nem tudom kiverni a fejemből Dénes csókját. Ez volt az első csókom, el sem hiszem, hogy Zádori Dénestől kaptam. Az pedig rop
