Balatoni Futár

Negyedik fejezet

Negyedik fejezetKéptelenség. Egy majd nagymamakorú asszonnyal közel éjfélkor a szobámban. Uramatyám, hova kerültem? Ez a sokat emlegetett fürdőhelyi szabadosság első jele? Állhatatossági próba? Ha elbukom, Tsa. vajon hova száműz? Kétszer éjszakáztam fogdában, mindkét alkalommal kihozott, egyik rosszabb volt, mint a másik, mert a vizelet- és dohszagot meg lehet szokni, viszont az órákon át tartó papolást és lamentálást a felelősségről, kötelességről, elhivatottságról – soha. Elképzeltem a kétféle kínzást együtt, s beleborzongtam… bár lehetett ez az éjjel hűvössége is, a fáradtságról nem is beszélve. Minden vágyam az volt, hogy végre ágyba kerüljek, mégpedig – kivételesen – egyedül.

– Jöjjön csak, mutatok magának valamit – mozdult meg a habos hálóköntös az ablak fénylő keretében, mire a didergést azonnal a pánik forrósága váltotta fel. Soha nem okozott lelki defektust szarvakat operálni élemedett korú asszonyok urainak homlokára, de arra mindig ügyeltem, hogy ne az oroszlán barlangjában tegyem. Zakatoló szívvel közeledtem, felkészülve arra is, hogy visszautasítás esetén felkap, és kihajít a ház tövébe telepített rózsabokrok közé.

A hangja mindezt cáfolandó ellágyult, szinte merengő volt.

– Nézze – mutatott oszlopnyi karjával a távolban felsejlő tó felé, amelynek vakult tükrét az óriásra nőtt hold fénye osztotta ketté. – Ezt hívjuk mi ezüsthídnak – lehelte a szavakat, mint valami átszellemült médium egy orfeumi előadáson, amikor megvallja, hogy új életre kelt egy kilónyi, vászonzsákban tárolt tarkababban.

Kilestem a hóna alól; jól van, na, gondoltam, erre most mit mondjak. Engem a látvány inkább emlékeztet arra, amikor az ólombetűk tengerében felcsillan egy illusztrációt jelentő rézkarc, s ráébredek, hogy a kép alatt ott virít egy gonosz kis fattyúsor, ami miatt át kell tördelni az oldalt, kész szerencse, hogy észrevettem, de persze így is az én hibám lesz, ha a lap késve kerül az utcára…

– Látom – próbáltam némi elragadtatást csempészni a hangomba –, gondom lesz rá, hogy a tudósításaimban szót ejtsek erről a csodáról.

– Csoda? – horkant fel. – Mégis miről beszél? Maguk tehetnek róla, hogy aki ideérkezik, nem a valóságot akarja látni, hanem egy megkomponált képeslapot. Ezt felróttam a Móric úrnak is, amin persze csak nevetett, és azt mondta, hogy majd írunk együtt egy szakácskönyvet, az lesz a csoda, és rá fogok jönni, hogy tévedtem. Sokszor főztem a villában, ami érthető, hiszen a színésznők ezért a szerepért többnyire nem tolonganak…

Elharapta a mondatot, majd semleges hangon folytatta:

– Az üveges teraszról, ahol az asszony Kokócska nevű papagájának kalitkája is állt, a férje jobb esti elfoglaltság híján folyton csak a csillagokat tanulmányozta a teleszkópjával, miközben az én főztöm maradékát falatozta.

Sturmné megváltozott arcvonásait látva gondolkodóba estem. Vajon csak én véltem felfedezni némi túlzó kritikát a szavaiban Laborfalvi Róza (házi)asszonyi kvalitásait illetően?

– Gondolom, azt akarja ezzel mondani, hogy egy természeti jelenség alapvetően demokratikus tulajdonsággal bír, mert ugyanazt az arcát mutatja egy szakácsnőnek, mint a híres írónak.

– Ne féljen, megmondtam én neki is, kár ekkora hűhót csapni a hétköznapi dolgok körül. Én nem fogom pusztán a divat kedvéért spenótnak hívni a parajt, az egyszer hétszentség – vetett gyorsan keresztet maga előtt.

– Gondolom, végül semmi nem lett a közös receptkönyvből.

– Persze hogy nem – jegyezte meg majdnem mérgesen –, hiszen tudja, közbejött az a szerencsétlen haláleset…

És azon nyomban le is esett nálam a tantusz: ez a stelázsiméretű, holdkóros konyhatündér soha be nem teljesülő lelki közösséget érzett Jókaival, amiből egyenesen következik, hogy az írással foglalkozó férfiemberek immár egy életre leszerepeltek előtte.

Esküszöm, megsajnáltam háziasszonyomat, s ha átérem, talán meg is öleltem volna (na jó, ezt nem gondoltam komolyan). Micsoda varázstalan űr keletkezhetett az életében? Valahol olvastam, hogy a Laborfalvi Róza halála utáni évben Jókai még elvállalta a füredi gyümölcs- és borkiállítás zsűrielnöki feladatát, de aztán hosszú ideig, vagy hét évig nem látogatott le a nyaralóba… Sturmné szempontjából ez megkönnyebbülés is lehetett akár, hiszen a feleségénél nyolc évvel fiatalabb írót a pletykalapok többször hírbe hozták ilyen-olyan, később rendre megcáfolt liaisonok gyanújával.

Ami egyáltalán nem gátolta ugyanezeket abban, hogy terjedelmes ömlengésekben lelkendezve ünnepeljék meg ötvenéves írói jubileumát. Arról bezzeg alig volt itthon híradás, amikor tavaly a sovinizmus és a háborús uszítás ellen mondott beszédet az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán… hát igen, idős korában sok mindent újraértékel az ember.

De hát mit is veszíthetett volna? Nyilván kevesebbet, mint háziasszonyom, ha a derék Sturm jobban odafigyel erre a titkos vonzódásra.

– És főz másoknak is? – tereltem semlegesebb témára a beszélgetést.

– Alkalmanként néhány pesti potentátnak, hétvégeken pedig a jachtklub tagjainak. Olyan magafajtáknak.

– Magamfajta? – berzenkedtem. – Ezen mit ért pontosan?

– Tudja azt maga nagyon jól. Akiknek könnyű az élet.

– Hát… köszönöm, de ahogy elnézem, kegyed sincs rászorulva, hogy idegenekre pazarolja a főzőtudományát.

Csak most fordult szembe velem. A félhomályban szolidan libbent hálósipkájának toka alatt megkötött babakék szalagja. Ha emlékeznék anyámra, valahogy így képzelném el. Minden gonoszkodást, amit gondoltam ez idáig Sturm hites asszonyáról, abban a pillanatban visszaszívtam.

– Tudja, nekünk nem született gyerekünk. Az élet errefelé sokszor nagyon lassan telik. Engem meg boldoggá tesz, ha értékelik, amihez értek.

– Megtisztelne, ha egyszer jelen lehetnék egy kóstolás erejéig – udvariaskodtam, kivételesen minden hátsó szándék nélkül.

Nem válaszolt, csak lassan elindult az ajtó felé. Már a cifra rézkilincsen volt a keze, amikor visszafordult:

– Ha jól sejtem, a férjem fizette ezt az esti… hogy is mondjam… kis urizálást.

Elvörösödtem, szerencsére a sötétben nem láthatta.

– Asszonyom, esküszöm rá, hogy én megpróbáltam állni a cechet…

Jó, hogy nem hagyta befejezni, mert egy méretes hazugság következett volna. Ellenben most először elmosolyodott. Fura mosoly volt, mint aki a következő pillanatban elpityergi magát.

– Ó, nem, ne értse félre – hadarta –, nem a pénzről van szó. Csak… – picit tétovázott, mielőtt kibökte volna – …tudja, azt terjesztik az itteniekről, hogy azért nem járnak vendéglőbe, mert nem szeretnék gazdagítani a tulajdonost. Azt hiszem, ez sok mindent elárul rólunk, de leginkább azt, hogy a maga jelenléte sokkal veszélyesebb a Sturmra nézve, mint azt először gondoltam.