Balatoni Futár

Hatodik fejezet

Hatodik fejezetA makulátlan tisztaságtól ragyogó szentélyben a szertartás idejére a konyhakredenc mellé lettem száműzve. A helyiség közepén egyszerű fiókos asztal állt, erős kávával és alsó lábösszekötővel, kőpala munkalapján Zilahy Ágnes Valódi magyar szakácskönyvével, amit néhány éve adott ki a Magyar Nők Lapja.

A magazin történetesen Tsa. médiabirodalmának egyik ékessége volt, és minden évben hatalmas hasznot fialt – a Hírnöknél bezzeg azt kaptuk a nyakunkba, hogy abból kompenzálják az általunk termelt veszteséget. Számomra ez nem jelentett újdonságot, első munkaadóm is tönkrement nem sokkal azután, hogy felvett gyakornoknak. (Ha ebből bárki azt a következtetést vonná le, hogy rossz ómen vagyok, nem hibáztatnám érte.) Zachariás Kálmán 1879-ben indított lapot Függetlenség címmel, ami kezdetben sikeres volt, mert jó érzékkel ragadta meg a közhangulat főbb jellemvonásait: az információéhséget és a jól palástolt ellenzéki alapállást. Újságja a „közélet megtisztítását” tűzte ki célul, és egy év múltán méltán állapíthatta meg: „plakátokban, pénzbüntetésekben, elítélésekben, párbajokban vihart keltettünk”. A leleplezéseivel személyes népszerűséget, majd képviselőséget szerzett Zachariás lapja molochként nyelte a szenzációkat. Újságírói módszerének lényege a fennálló intézmények, vezető politikusok kíméletlen, bármi áron való lejáratása volt. Tőle tanultam meg, hogy a tények önmagukban nem, csupán értékelő viszonyban válhatnak „botránnyá” vagy „szenzációvá”.

Zachariásnak azonban pusztán az ellenzéki attitűd kevés volt, s végül sajnálatos módon azt a nézőpontot választotta, amelynek perspektívájából magától értetődő társadalmi folyamatok is botrányosnak látszottak: az antiszemitizmusét. Lapjával a parlamentben is felbukkanó antiszemita párthoz csatlakozott, ám e törekvés akkori kudarcával 1887-ben a lapja megszűnt, két-három éve pedig személyes közéleti szereplése is véget ért.

– Maga aztán szórakoztató egy trappista szerzetes – zökkentett ki merengésemből Sturmné. – Egy újságírót hogyhogy nem érdekel a dolgok… lényege?

– Elnézést, elgondolkodtam… – hebegtem. Miközben el kellett ismernem, sajnos rátapintott a lényegre. Jó ideje nem szerzett már semmiféle örömöt a munkám.

– Lettem volna én buldogtermészetű oknyomozó, de hamar letörték a szarvamat – magyaráztam a bizonyítványom.

Megfenyegetett tejszínű mártástól maszatos ujjával:

– Én nem úgy hallottam, fiacskám. Egyesek szerint maga kifejezetten lusta. Nem is értem, hogy aki a carpe diem szerint él, nem tart attól, hogy délelőtt tizenegy óráig lemarad valamiről?

Elképesztő ez az asszony! Mi lesz a világgal, ha már a szakácsnők is filozofálnak?

– Például egy konyhai szaunázásról? – szellemeskedtem.

Elgondolkodva ingatta a fejét, aztán szótlanul füzetet, írószerszámot tett elém, és bejelölte, hogy mit másoljak ki a „Zilahyból”.

– Ezt… minek? – értetlenkedtem, bár volt egy sejtésem.

– Ha nincs ló, jó a szamár is… Egy receptkönyv megírása magának semmiség.

Felváltva hol rá, hol a bejelölt részre pillogtam.

– De hiszen ez lopás – háborogtam olyasmit felróva, amit többnyire én sem tartottam tiszteletben.

– Nem az, mert több ponton másként fogom elkészíteni az ételt. Nevezzük inkább újításnak, fejlesztésnek. Minek vacakoljak a nyilvánvaló, alapdolgokkal?

– Ó – mondtam karcosan –, és még én vagyok a lusta…

Azt hittem lecsap egy hirtelenjében felkapott rézserpenyővel, de csak fenyegetőn megrázta felém.

– Maga… maga még egyszer ne merészeljen…

Hirtelen sápadástól kísérve elfúlt a hangja. Tán a túlsúlya, hatalmas keble fojtotta belé a szót? Némán integetett, hogy inni kér. Rohantam pohár vízért, de megragadta a karomat, s némán formálta a szavakat:

– Agyalágyult… a likőr… a kredencben…

Negyedóra múltán már mindketten a felejtésnek adtuk ezt a drámai közjátékot, és vidáman kortyolgattuk a Shrank Testvérek Meggy lelke likőrjét, amitől is csak úgy száguldott a tollam a papíron. Legyen itt szorgalmam tanúságául Sturmné receptje (az eredetivel való hasonlítgatással most nem fárasztanék senkit…).

„A gombákat mossuk jól meg, hogy minden legapróbb ráncából kitisztuljon a homok; vigyázni kell, hogy mosás közben össze ne törjük. A szárát ki kell húzni és nem vágni, hogy szép kerek lyuk maradjon a helyén. Ezen üreget töltsük meg felvert galuskával, melyet a következő módon készítsünk el: Két személyre egy tojást számítsunk, üssük azt tálba, tegyünk minden tojáshoz egy kis diónyi zsírt, kevés sót és kevés tört borsot. Mindezeket annyi liszttel keverjük fel, hogy a tészta ne legyen igen puha, hanem a kanállal mégis bajosan bár, de kavarható legyen. Miután e töltelékkel minden gombát megtöltöttünk, készítsünk egy fazékba sós vizet, minden személyre 2 decit számítván. Tegyük forrni, és ha buzog a víz, rakjuk bele a megtöltött gombákat. Tíz percig kell főzni. Készítsünk hozzá egy tojásnyi zsírból és egy nagy fakanál lisztből szép piros rántást. Ha már forró a rántás, öntsünk bele egy pohár hideg vizet, hogy csomós ne legyen; azután rögtön fordítsuk a gomba közé, forraljuk a rántással is 5 percig, aztán vegyük el a tűztől tálalásig. Tálaláskor töltsük mély tálba és frissen főtt, meleg, szép szeletekbe vágott marhanyelvet adjunk mellé – külön tálban.”

Mire végeztem, háziasszonyom eltűnt. A konyhatündérek már csak ilyenek. Az étel magára hagyva rotyogott. Én meg pánikba estem. Ez nem lehet igaz. Mi lesz, ha kifut, netán odaég? Ezt is az én számlámra írja? Olvastam egy brit férfiról, aki azért törte el a felesége lábát, mert nem volt elégedett azzal, ahogy a nő elkészítette a tésztát. Mi van, ha a nyilvánvaló erőfölényben lévő Sturmné hasonlóra vetemedik? Körülnéztem, mivel védekezhetnék. Vagy jobb lenne egyszerűen csak lelépni? Amikor a gőz emelgetni kezdte a fedőt, megpróbáltam lekapni, persze megégettem az ujjam. Amit sebtében és jobb híján egy elárvult fél pohár Meggy lelkébe mártottam, majd… hogy ne vesszen kárba, lenyaltam.

– Látom, mégis csak érdekli a dolgok esszenciája – lepett meg a visszatérő Sturmné. – Persze a kóstolást még tanulnia kell.

Érezhetően frissítő permettel hintette be magát, amiből arra következtettem, hogy hamarosan ebédlőasztalhoz ülünk.

Így hát sajgó ujjammal a számban, néma beleegyezéssel bólintottam. Legutóbb egy kabaréjelenetben láttam hasonlót, de most egyáltalán nem találtam mulatságosnak.