Hirtelen arra eszmélek az álmodozásomból, hogy Liam Dylant győzködi vehemensen valamiről.
– Hiszen estig úgyis szabad vagy. Nyugodtan elviheted.
Mi? Szent ég! Nem! Még hogy Dylan jöjjön el velem? Ki van zárva. Még csak az kéne, már így is eléggé az agyára megyek. Soha nem menne bele, és egyébként is… Épp erőt gyűjtök a tiltakozáshoz, de belém szorul a szó, mert Dylan válaszol, mély, dörmögő hangon.
– Oké.
Oké? Mi oké? El akar jönni velem lakást nézni? De miért? Csodálkozva nézek egyik férfiról a másikra, aztán amikor megpihen a tekintetem Dylan durcás képén, leesik, hogy miért. Minél előbb meg akar szabadulni tőlem, és ennek érdekében még arra is kész, hogy segítsen albérletet találni. Tiszta sor.
Igazából örülök neki, hogy nem kell egyedül mennem, de azért legbelül mégis fáj a dolog.
