A lázadó 1

2. Fejezet-1

2. Fejezet

- Amina -

A palota olyan csendes, mint egy kripta, és ettől a hideg futkos a hátamon. Anyám bezárkózott a lakosztályába, és ki sem dugta az orrát tegnap óta, még az ételt is oda hozatja magának. Rafa szintén a saját szobájában van, de az ő társaságát meg én nem kerestem. Apám persze, pont úgy, ahogy sejtettem, nem jött haza a veszekedésünk óta, és fogalmam sincs, meddig marad távol. Csak a bátyám, Hamid üzent, hogy délután átjön, és én alig várom, hogy találkozzunk. Gyanítom, hogy tud a házassági tervekről, hiszen ha apa valóban tárgyalt a sejkkel, akkor nagyon valószínű, hogy a felnőtt fiait is magával vitte a találkozóra.

Nem tudok mit kezdeni magammal, most még az abszolút mentsváram, az olvasás sem segít.

Egyetlen pillantás a tükörbe meggyőz arról, hogy rám fér egy alapos tisztálkodás és szépítkezés. Nem akarom, hogy Hamid megviseltnek lásson, és mivel van még vagy három órám az érkezéséig, leszólok, hogy készítsenek nekem illatos fürdőt. Safyja, a szobalányom, csodákat képes művelni a hajammal. Miután megfürödtem, ő tojássárgájából, mézből, joghurtból és mandulaolajból balzsamot kevert, és azzal dörzsölte be a hajamat. Végül frissen facsart citromlével öblítette le, hogy fényes és csillogó legyen. Már sokszor megfogalmaztam magamban, hogy ennek a lánynak varázserő van az ujjaiban, mert míg a fejbőrömet masszírozta és a hajamat kefélte, majdnem elaludtam az élvezettől. Végül világoskék abayám színéhez illő gyöngyöket font a vastag copfba, és a jobb vállamra ejtette az egészet. Pici púdert, minimális szemhéjfestéket és szempillaspirált tett fel az arcomra, ezzel kész is a remekmű. Hamid biztosan meg fog dicsérni, de ő akkor is szépnek lát, ha éppen nem ragyogok, ebben biztos vagyok. Ő elsősorban a szívével néz engem, és pont ez az, amit annyira szeretek benne.

Amint értesítenek, hogy Hamid megérkezett, rohanok ki a szobámból, lefelé a lépcsőn. Már messziről meglátom, és a nevét kiáltom, amitől meg is torpan egy pillanatra. Most nagyon lezserül, nyugatiasan van öltözve. Kék farmert és fehér inget visel, shemagh nincs a fején. Az epsomi idők jutnak eszembe róla, amikor mind a ketten ott jártunk iskolába. Amint meglátja, hogy milyen szenvedéllyel közeledem felé, kitárja a karját, én meg belevetem magam, mintha még mindig hat éves lennék. Azt hiszem soha nem volt még nagyobb szükségem egy férfi támogatására, mint most. Muszáj éreznem, hogy ebben a patriarchális közösségben, nem minden hímnemű az ellenségem, hanem van köztük barát is. Hamid valószínűleg tudja, hogy mitől vagyok ennyire zaklatott, mert atyaian a hátamat simogatja, és a hajamba puszil. Egy idő után eltol magától, és aggodalmas képpel az arcomat vizsgálja, aztán kicsit megenyhül. Megfogja az egyik kezemet, és körbe forgat, mintha táncolnánk, aztán mosolyra húzza a száját.

– Gyönyörű vagy, Mina. Ne sírj!

Letörlöm a könnyeimet, és halványan elmosolyodom.

– Tudsz róla, igaz?

Mély lélegzetet vesz, és egy jó ideig bent tartja, mielőtt kifújná. Az arcára nyugtalanság ül ki, és ebből tudom, hogy tisztában van a fejleményekkel, sőt, nem helyesli őket.

– Tudok róla. Apa elmondta – sóhajt végül, és kézen fogva húzni kezd a lépcső felé. – Gyere, menjünk fel a szobámba!

Elindulunk felfelé, én meg folyton oldalra pislogok, hátha elárul valamit az arca, de ő komoly ábrázattal mered maga elé. Nem jó jel. Hamid szeret viccelődni velem, nagyon kellemes a természete, ezért mindenki szereti. Nem hordja fönt az orrát, mint például Kareem, és még soha nem volt durva velem vagy Rafával. Sokszor elgondolkodom azon, hogy lehet, hogy a két bátyám vértestvérek. Az igaz, hogy arcvonásaikban hasonlítanak, de itt véget is ér a párhuzam kettejük között. Hamid nem csak jóképű a fekete, hullámos hajával és a mandulavágású, mélybarna szemeivel, de ő a legjobb ember, akit ismerek. A hangja mély és megnyugtató. Kiskoromban, ha este nem tudtam elaludni, átszöktem hozzá, és könyörögtem neki, hogy olvasson fel nekem. Nem is a történet volt a lényeg, hanem az, hogy halljam a hangját, és ellazítson. Meg vagyok győződve róla, hogy Hamid egyszer nagyon boldoggá fog tenni egy nőt. Ő nemsokára 23 lesz, de azt mondja, még nem akar megnősülni. Egyetemre jár, tanul, besegít apánknak, és élvezi a függetlenséget.

– Mióta tudod? – kérdem, mikor belépünk az ajtón.

– Nem rég óta. Talán két napja. Nem tudtam, hogy apa tárgyal a sejkkel, hogy egyáltalán tárgyal bárkivel is a jövődről.

Összerezzenek a fogalmazásmódjára. „Tárgyal a jövőmről.” Mintha ez is egy lenne az üzleti elintéznivalói közül. De nem teszem szóvá, mert tudom, hogy Hamid nem tehet róla, és abban is biztos vagyok, hogy nem akart megbántani. Lekuporodom egy méretes párnára, ő meg az íróasztalához megy, és beindítja a laptopját.

– Te ismered a sejket?

– Az túlzás – vonja meg a vállát. – Találkoztunk párszor családi összejöveteleken, meg a versenypályákon. Rendszeresen fogad, és futtat maga is – hirtelen felém kapja a fejét. – Azt tudtad, hogy apánk unokatestvére?

A szemem forgatom, és az ég felé emelem a fejem.

– Hallottam róla, meg arról is, hogy 43 éves, és hogy nemrégiben meghalt a felesége.

Hamid nyel egyet, és bólint. Gyönyörű mélybarna szemeit aggodalmasan rám szegezi. Halkan, a szája szélét rágva kérdezi:

– Nem tetszik neked, ugye?

– Hogy tetszhetne? Nem is ismerem. Egy vad idegen, és ráadásul kétszer annyi idős, mint én.

Tudom, hogy mindig a korát hozom fel negatívumként, amikor Saud sejkre gondolok, de tulajdonképpen nem is kimondottan az éveinek a száma az, ami a legjobban zavar. Hiszek abban, hogy pusztán a korkülönbség nem lehet áthághatatlan akadály két ember között, ha egyébként minden más stimmel. Ha szeretik egymást, ha lelki társak, ha nem tudják elképzelni az életüket a másik nélkül, akkor miért ne? De hangsúlyozom, hogy ennek a minden másnak stimmelnie kell. Az én esetemben viszont semmi nincs meg ebből, csupán egy öregedő férfi akar a tulajdonává tenni egy 20 éves lányt, akit eddig csak fényképeken látott, és akire – nyilvánvalóan – szexuálisan gerjed.

– Miben halt meg a felesége? – kérdem óvatosan.

Hamid irritáltan megvonja a vállát.

– Nem tudom biztosan. Valami női dolog. Erről anyát kell megkérdezned.

A hangja feszélyezett, nagyon egyértelmű, hogy nem akar a dologról tovább beszélni, ezért nem is erőltetem. Odasétálok hozzá, megállok a háta mögött, és a vállára teszem a kezem. Felnéz, az arca borús, a tekintete szinte már haragos, de tudom, hogy nem rám dühös.

– Akarod, hogy keressek neked képeket róla online?

A legelső reakcióm az, hogy hagyjon a bánatba ezzel, mert nem vagyok kíváncsi rá, de gyorsan meg is gondolom magam. Van egy olyan érzésem, hogy ha elkezdek fényképeket nézegetni és híreket olvasni róla, azzal mintegy legitimizálom az egészet, de végül is győz bennem a kíváncsiság. Megszólalni nem vagyok képes, csak bólintva jelzem, hogy jöhetnek a képek.

Pötyög egy kis ideig, aztán már jönnek is elő a különféle fotók. Bizarr érzés úgy figyelni egy ismeretlen arcot a képernyőn, hogy közben tudom, ez a valaki hamarosan a férjem lesz. Sorba jelennek meg a képek egy fehér thobe-t és shemagh-ot viselő, komor arcú férfiról. Szinte minden képen vagy agarakkal, vagy tevékkel, és a nyertesnek járó serlegekkel van levéve. Közelebb hajolok, elkerekedett szemmel bámulom, próbálom beazonosítani az érzést, amit kelt bennem. A kétségbeesés és az undor áll a legközelebb ahhoz, ami a torkomat szorongatja, bár még azt sem mondhatom, hogy a sejk arcvonásai kimondottan rútak lennének. Átlagos kinézetű, kissé pocakosodó, tokásodó férfi, aki láthatóan megszállott rajongója az állatversenyeknek. A legtöbb képen komoly arcot vág, csupán egyet tudok felfedezni, ahol a mimikája némiképp lazább. Nem nevezném kimondottan mosolynak, talán csak valamiféle lágyság látható az arcán azon a fotón, ahol egy nála magasabb fiatalember áll mellette.

– Ez ki? – bökök a kép felé.

– Ahmad, a fia.

A fia? – sikítok magamban. Persze elég logikus, hogy egy férfinek az ő korában van utódja, csak én nem gondoltam még bele a dolognak ebbe a részébe.

– Van gyereke?

– A denveri egyetemen tanul.

– Hány éves? – sóhajtom.

– Húsz… körül… azt hiszem – mormolja Hamid bizonytalanul, és ahogy felpillant rám, le tudom olvasni az arcáról, hogy ő is mennyire groteszknek tartja a helyzetet. Saud sejk fia annyi idős, mint én. És mégis hogy fog szólítani, ha találkozunk? Anya?

Zajt hallok kívülről, és az ablakhoz lépve zsibbadtan meredek kifelé a mesterien ápolt, meseszerűen zöldellő kertbe. Apám limuzinja gördül a bejárat elé, és Assim, az iráni sofőr kiugrik a vezetőülésből, majd átszalad a másik oldalra, hogy kinyissa a kocsi ajtaját. Apám kiszáll, tekintete végigszalad a palota ablakain. Önkéntelenül hátra húzódom, a gyomrom vészesen liftezik, a torkomat, mintha láthatatlan kezek szorongatnák, mégis muszáj megkérdeznem:

– Amikor találkoztatok… kérdezett rólam? Mondta, hogy szeretne megismerni?

A bátyám feláll, és járkálni kezd, közben meg gondterhelten masszírozza a tarkóját. Ebből már sejtem is a választ. Ugyan miért akarna jobban megismerni a sejk?

– Találkozni sem akar személyesen az esküvő előtt? – suttogom megsemmisülten, Hamid meg csak a fejét ingatja, és a földet bámulja. Szerintem szégyellsejki magát Saud sejk helyett is.

Amina, ébredj fel! A sejk nem beszélgetőtársat keres, tojik rá, hogy mit gondolsz. Amire kellek neki, ahhoz egy makulátlan test, egy bájos arc és selymes hajzuhatag tökéletesen elég.

Hamid visszasétál az íróasztalhoz, és felnyögve lecsukja a laptop fedelét. Lassan végighúzza a tenyerét az arcán, rám bámul, keresi a szavakat, vigasztalni szeretne, de ő is nagyon meg van zuhanva. Végül a legnagyobb hülyeség jön ki a száján, amit csak el tudok képzelni:

– A sejk nem rossz ember, Mina.

Összehúzott szemmel nézek vissza rá. Forrni kezd bennem a düh, bár igazából nem is rá vagyok mérges, mégis ő az, akin most csattan a haragom. Teátrálisan az ég felé emelt kezekkel kiáltom:

– Ez meg miféle magyarázat, Hamid? Az emirátus tele van nem rossz emberekkel, de ez még nem ok arra, hogy bármelyikükhöz is feleségül menjek. Ez egyszerűen nem fair – kiabálok, egyre közelebb kerülve a hisztériához. Újra sírni kezdek, és ezek most a kiszolgáltatottság dühös könnyei. Hamid előttem terem, és megragadva a vállamat, próbál lecsillapítani, én meg a mellkasát kezdem ütni az öklömmel. Szegény bátyám szenvedi most el lesújtó véleményemet úgy átlagosan a férfi nemről, pedig ha valaki, hát ő aztán biztosan nem érdemli meg az ütéseket. A kezem úgy jár, mint a motolla, a könnyeimen keresztül üvöltök vele, de ő nem szól semmit.

Lassan csillapodom, ökölbe szorított markom elernyed, karomat csüggedten magam mellé engedem. Felemelem az arcom, és az ő éjsötét, szomorú szemébe nézek, de nem állom a tekintetét sokáig. Átölelem a nyakát, ő meg atyáskodva magához von.

– Nem lehetek a sejk felesége. Ez nem történhet meg, Hamid.

A hajamat simítja, a hangja szomorkás, amikor végre megszólal:

– Beszélek apával.

Szipogva bólogatok, és kiegyenesedve eltolom magam tőle. Nemes ajánlat, de szerintem mindketten tudjuk, hogy hiábavaló. Ő nem fogja megváltoztatni az elhatározását azért, mert a fiatalabbik fia nem ért egyet a terveivel. Tariq al-Hosani szereti a fiait, de ha apám mégis hallgatna valakinek a tanácsára, az a legidősebb fia, Kareem. Ha pedig arra várok, hogy Kareem mutasson irántam könyörületet, akkor akár már most elkezdhetem magamra szabatni az esküvői ruhámat, mert hogy ő nem fog mellém állni az olyan biztos, mint a halál.

Megbánón nézek fel rá, és ekkor fejbe kólint a felismerés; ha kiderül, hogy engem örökbe fogadtak, akkor Hamid nem is a testvérem. Kétségbeesetten fürkészem az arcát, keresve a közös vonásokat kettőnk között, de nem igazán látok ilyet. Mindenem világosabb az övénél, a hajam, a bőröm, a szemem színe. Aztán az jut eszembe, hogy vajon Hamid tud-e a dologról, mert ha igen, az azt jelentené, hogy évek óta hazudik nekem, vagy legalábbis elhallgatja előlem az igazságot, ami nálam ugyanabba a kategóriába tartozik. Muszáj rákérdeznem.

– Van valami… valami fontos, amit titkolsz előlem?

Összeráncolt homlokkal néz rám, és úgy kérdi, mintha kínaiul szóltam volna hozzá:

– Miről beszélsz?

Közelebb lépek, könyörgőn emelem rá a szemem.

– Kérlek, mondd meg; valóban igaz, hogy engem örökbe fogadtak? Ezek szerint nem is vagyunk testvérek?

Először megkövülten bámul rám, aztán félrebiccenti a fejét, és felém nyúl. Az az érzésem, hogy mindjárt a homlokomra szorítja a tenyerét, hogy megnézze, lázas vagyok-e. Azt hiszi, meghibbantam, agyamra ment a házasság híre. A keze a homlokom helyett végül is a vállamon landol, és finoman megszorítja. A hangja is olyan óvatos, mintha beteg lennék, és kímélni akarna.

– Miről beszélsz, Amina? Mi ez az agyament őrültség?

– Ez nem őrültség.

– Ki mondott neked ilyen hülyeséget?

– Anya – bukik ki belőlem, mire Hamid keze lehanyatlik, és hátra tántorodik. – Veszekedtünk a sejk miatt, és amikor azt mondtam, hogy úgysem leszek a felesége, ő azt válaszolta, hogy örülnöm kéne, hogy Saud sejk egyáltalán érdeklődik irántam, a származásom ellenére.

Hamid zsibbadtam mered rám, látom, hogy próbálja feldolgozni a szavaimat. Holt biztos, hogy ő is ugyanúgy kalkulál, mint én. Ugyan mi oka lenne bárkinek is kifogásolni a származásomat, ha a szüleim lánya vagyok?

– Azt mondta, hogy a származásod ellenére? – ismétli síri hangon.