22. FEJEZETDOMINIC SOHA NEM ÉRKEZETT MEG A VACSORÁMMAL.
Nem tudtam megsaccolni az időt, úgy tippeltem, éjfélre járhat. Összegömbölyödtem az ágyon, és belezokogtam a párnámba. Cameron hosszú évek alatt jól megtanulta, hogyan rejtse el a reakcióit a betegei elől, amikor megvetendő igazságok buktak ki belőlük. Pókerarca semmit sem árult el.
Az viszont igen, hogy elment.
Nem hibáztattam. Színleltem, hogy kiegyensúlyozott nő vagyok, aki a baráti köréhez tartozik. Hogy megérdemlem a legjobb barátját. De csak egy gyenge, gyalázatos teremtés voltam. Nem tartoztam ide. Nem tartoztam sehová.
A tőle kapott, istennőkről szóló könyv volt az egyetlen vigaszom, és reméltem, egy nap majd talán saját magamban is találok valami szépet.
Megmozdult a kilincs. Cameron sziluettje jelent meg a félhomályban.
