ÁlombanJúnius 3., vasárnap
A kórház parkolójában vagyunk. Freddie hozza Elle-t, akinek csak az egyik lábán van cipő, a másik az én kezemben van, miközben fürge léptekkel ügetek mellettük.
– Szerintem eltört. – Elle arca eltorzul a fájdalomtól, amikor mozgatni próbálja a bokáját. Másfél órája lezuhant a házunk lépcsőjén. Rettentően megijedtünk Freddie-vel. Furcsa itt látni a nővéremet is ebben az álombeli világban. Hozzászoktam, hogy kettesben vagyunk itt Freddie-vel, ám úgy tűnik, mindenkinek az élete átketyeg ide is. És ebben a világban Freddie ma pontosan olyan, amilyennek emlékezni szeretnék rá. Aki kézben tartja a dolgokat, aki nagyon is életrevaló és eleven.
– Valószínűleg – állapítja meg. – Ügyes vagy, hogy engem kértél meg, hogy cipeljelek.
– Ez kicsit olyan, mint egy jelenet a
