Lydia Bird két élete

Álomban

ÁlombanMájus 11., péntek

– Jó reggelt, Lyds. – Freddie közelebb gördül, megcsókolja a homlokomat, és a karja súlyosan a vállamra nehezedik, miközben az ébresztőóránk arról tájékoztat minket, hogy reggel hét óra van. – Ma nem ér a nevem. Ágyban maradhatnánk? Beszólok a munkahelyedre, és megmondom, hogy beteg vagy, ha te is megteszed nekem.

Hasonló szavak hangzanak el a legtöbb reggelünkön, és egypár percig mindig úgy teszünk, mintha valóban eljátszanánk a gondolattal.

– Készítesz valami kaját, hogy az ágyban reggelizzünk? – motyogom. Magamhoz ölelem a testéből áradó meleget, és puha mellszőrzetébe temetem az arcomat. Freddie lényében van valami szilárdság, amit nagyon szeretek; impozáns megjelenése a magasságának és széles vállának köszönhető. Előfordul, hogy e sztereotipikus rögbis testfelépítés láttán azok az emberek, akikkel a munkája során találkozik, alulbecsülik üzleti érzékét, ő pedig több mint boldog, ha kijátszhatja ezt az adut. A lénye legmélyéig dúl benne a versenyszellem.

– Amennyiben délben akarsz reggelizni, szívesen. – Érzem, ahogy a bordái remegnek a nevetéstől, miközben megsimogatja a tarkómat.

– Tökéletesen hangzik – felelem. Lehunyom a szemem, mélyen beszívom az illatát.

Így heverünk még pár lusta, csodálatos pillanatig, összekulcsolódva, félálomban, annak tudatában, hogy hamarosan tényleg fel kell kelnünk. De még maradunk, mert ezek a legfontosabb percek, azok, amelyek miatt Freddie és én egységfrontként működünk a világ ellen. Ezek a pillanatok adják az alapkövet, amire a szerelmünk épült, és ezt visszük magunkkal láthatatlan köpenyként, amikor a kinti világban járkálunk, ki-ki a saját dolga után. Freddie ezért nem fogja viszonozni a hét óra negyvenhetesre várakozó, lehengerlően dögös csaj érdeklődő pillantását a négyes vágány mellett; én meg ezért nem hagyom, hogy a barista, aki abban a kávézóban dolgozik, ahol időnként ebédet veszek magamnak, átlépje a határt a hülyéskedés és a nyílt flörtölés között, pedig Leon tényleg úgy néz ki, mint egy filmsztár, és sokszor arcpirító dolgokat ír a kávéspoharamra.

Sírva fakadok. Egypár másodpercig nem is tudom, miért, de aztán eszembe jut. Úgy szippantom a nagy korty levegőt a tüdőmbe, mintha mély vízbe zuhantam volna, és csak most érkeztem volna újra a felszínre.

Freddie megriad, hirtelen mozdulattal feltámaszkodik az egyik könyökére, rám mered, és aggódó arccal megfogja a vállamat.

– Lyds, mi a baj? – A hangja sürgető, azonnal készségesen a segítségemre akar sietni, hogy bármi bánt is, elsimítsa.

Nem kapok levegőt, az a kevés pedig, ami bejut, égeti a tüdőmet.

– Meghaltál. – Zokogva törnek elő belőlem a riasztó szavak, tekintetem a szeretett arcot pásztázza, a baleset egyértelmű nyomai után kutatva. De semmi jel nem utal a fejsérülésre, amely az életét követelte. Freddie szeme egészen szokatlan árnyalatú kék; olyan sötét, hogy akár barnának is láthatja az ember, ha nem nézi meg alaposabban. Néha fekete keretes szemüveget vesz fel a fontosabb munkahelyi tárgyalásokra, aminek a lencséje tiszta ablaküveg; ez is csak a gyengeség látszatát szolgálja, holott abból egy hajszálnyi sincs benne. Most belemélyedek a csodálatos szemébe, és végigfuttatom a kezemet az állán lévő vörösesszőke borostán.

Halkan felnevet, és az arcára kiül a megkönnyebbülés.

– De kis bolond jószág vagy – mondja, és megölel. – Csupán álmodtál, ennyi az egész.

Ó, istenem, mennyire szeretném, ha ez igaz volna. Csak rázom a fejem, mire ő megfogja a kezemet, és a szívére teszi.

– Jól vagyok – erősködik. – Érzed, a szívem dobog, és minden remekül működik.

Valóban. A mellkasára nehezedem, annyira, hogy érzem, ahogy lüktet a szíve a tenyerem alatt, bár tudom, hogy ez nem igaz, nem valódi. Nem lehet az. Freddie a kezemre borítja a tenyerét, és már nem nevet, mert látja, mennyire szomorú vagyok. Nem érti. Persze hogyan is érthetné? Mindez nem valódi, de istenem, ez akkor sem hasonlít egyik álomhoz sem, amiket eddig álmodtam. Ébren vagyok a látomás közepén. Érzem Freddie testének melegét. Az orrom finom illatszernyomokat érzékel a bőrén. Érzem a saját könnyeim ízét, amikor odahajol hozzám, és nagyon gyengéden megcsókol. Képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Igyekszem felületesen venni a levegőt, míg ölelem, mintha füstből volna, és félő lenne, hogy egyetlen erősebb szusszanással elfújom.

– Csak rémálom volt, ennyi az egész – suttogja a hátamat cirógatva, és hagyja, hogy kisírjam magamat, hiszen mást úgysem tehet értem.

Ó, ha tudná, hogy ez éppenséggel ellentéte a rémálomnak; az akkor jön, amikor türelmetlenül várod a barátodat, hogy megérkezzen a születésnapi vacsorádra, és a családod összes többi tagja összegyűlt már a főutcai étteremben az asztal körül.

– Hiányzol. Nagyon-nagyon hiányzol. – Nagyot nyelek. Minden végtagom reszket, ő meg körém fonja két karját, ezúttal igazán szorosan, és elmondja, hogy szeret, és hogy jól van, hogy mindketten jól vagyunk.

– El fogunk késni a melóból – mondja végül, pár perc után.

Mozdulatlanul fekszem, behunyt szemmel, igyekszem megőrizni az emlékezetemben a karja érintését arra az időre, ami az után jön, hogy újra felébredek.

– Maradjunk itt – suttogom. – Maradjunk itt örökké, Freddie.

A keze a hajamba kúszik, és finoman hátrább húzza a fejemet, hogy a szemembe nézhessen.

– Bárcsak megtehetném – mondja, ajkán halvány mosollyal. – De te is tudod, hogy nem lehet. Ma délelőtt lesz a tárgyalásom a PodGodsszal – úgy magyarázza, mintha emlékeznem kellene valamire, amiről eddig semmit sem tudtam.

– A PodGodsszal?

Felhúzza a szemöldökét.

– A kávékapszulások. Nem emlékszel? Pedig meséltem róla. Tudod, akik rikító fűzöld, PodGod feliratú pólóban és baseballsapkában jelentek meg a tárgyaláson. Nem emlékszel?

– Hogy is felejthettem el. – Még mindig gőzöm sincs, hogy miről beszél.

Lefejti magáról a karomat, és megcsókolja az arcom.

– Maradj itthon ma – javasolja aggódó tekintetet vetve rám. – Sosem veszel ki szabit. Ma tedd meg, oké? Mindjárt hozok egy csésze teát.

Nem vitatkozom vele. Ötvenhat napja nem voltam dolgozni.

Az életem attól a pillanattól kezdve Freddie Hunteré köré fonódott, hogy egy késő nyári délután először megcsókolt, és belelehelte magát egyenesen a génjeimbe. Egy ideje már alakult az ügy közöttünk, ahogy a pára gomolyog egyre sűrűbb koncentrációban a gőzgépben – mindig megvolt mellettem a helye az iskolai ebédlőben, bármikor lazán belekóstolt a fagyimba, és úgy adogattuk a flörtölős megjegyzéseket egymásnak oda-vissza az osztályteremben, mintha teniszlabdák volnának. Elkezdett ugyanazon az úton hazajárni, amerre Jonah és én mentünk, bár igazából nem esett útba neki. Ehhez általában gyártott valami ügyetlen ürügyet, például hogy el kell hoznia valamit valakitől az anyjának, vagy meglátogatja a régi dadáját. Amikor Jonah bárányhimlős lett, és egy-két hetet otthon kellett maradnia, eljött a mi időnk. Még ma is ugyanúgy elönt az izgalom, ha csak rágondolok: kaptam Freddie-től egy sárga műanyagból készült, virágot formázó gyűrűt, amilyet a karácsonyi crackerben lehet találni, aztán megcsókolt a szomszédunk kerítésfalán ülve.

– A dadád nem fog aggódni miattad? – kérdeztem életem legizgalmasabb öt perce után.

– Aligha. Mert Bournemouthban lakik. – Erre mindkettőnkből kitört a nevetés, mert az legalább száz mérföldre van tőlünk.

És ennyi volt, én lettem Freddie Hunter barátnője, akkor és mindörökké. Másnap reggel belecsempészett egy csokit a táskámba, rajta egy levélkével, hogy aznap délután is haza fog kísérni. Ezt bárki mástól a birtoklási vágy megnyilvánulásaként lehetett volna értelmezni; de az én tizenéves szívem csak boldogító határozottságot látott benne.

Most figyelem Freddie-t, aki céltudatosan a fürdőszoba felé veszi az irányt, kinyitja a tust, aztán levesz egy tiszta fehér inget a vállfáról.

– Nem akarom elkiabálni, de szerintem ez már zsákban van – mondja a telefonba. Egy munkahelyi hívásra válaszol kurtán, mobilját az állával a vállához szorítva, miközben fehérneműt vesz elő magának a fiókból. Figyelem a hétköznapi mozdulatokat, és reszketős mosollyal reagálok, amikor felém fordulva, az égre emelt tekintettel jelzi, hogy örülne, ha az a valaki a vonal végén egy kicsit rövidebbre fogná a mondókáját.

Újra eltűnik a fürdőszobában, én meg felülök, és félrelököm a paplant, amikor meghallom a teste körül csapkodó vízsugár hangját.

– Mi történik velem? – suttogom. Lábamat a padlóra helyezem, és úgy ülök az ágy szélén, mint egy kórházi beteg szívműtét után. Mert ez pontosan olyan érzés. Mintha felnyitották volna a mellkasomat, és úgy pumpálták volna életre a szívemet.

– Nem hiszek sem a mesékben, sem a varázsbabban – motyogom, és jó erősen beleharapok az alsó ajkamba, annyira, hogy érezzem a vér ízét. Átható és fémes.

Freddie kisvártatva kivonul a fürdőszobából, gőzfelhőt húzva maga után, beletűri az ingét a nadrágja derekába, aztán az inggombjaival foglalatoskodik.

– Jobb, ha megyek – veszi a kezébe a telefonját. – Ha bekapcsolom a vízforralót, megcsinálod magadnak a teát? Még épp elérem a vonatot, ha rohanok.

Pontosan az ilyen helyzetekre gondolva vettük a házat. Azokon a reggeleken, amikor kifutunk az időből, különösen hálás dolog, hogy rögtön a sarkon ott a vasútállomás. Freddie Birmingham városközpontjában dolgozik, a munkája amúgy is sokat leköt a napjaiból, ezért minél kevesebb időt kell pluszban utazásra fordítania, annál jobb. Én hamarabb odaérek a munkahelyemre, a helyi városházára; alig tíz perc, és már az épület melletti parkolóban is vagyok. Nagyon szeretem ezt a műemlék épületet, ami mindig egy mesekönyv-illusztrációra emlékeztet. Úgy tudom, ez a város legrégebbi épülete, amely most félig aládúcolva, kissé düledezve áll a főutca végén. A keszekuszán kanyargó főutcán álló építmények javarésze hasonló; apró, ősi shropshire-i városkánk mérhetetlenül büszke arra, hogy a neve már Hódító Vilmos könyvében, a Domesday Bookban is szerepel. Sokat lehetne mesélni arról, milyen egy ennyire szoros közösségben felnőni; sok család nemzedékekre visszavezethetően ide kötődik, a bölcsőtől a sírig. Könnyű alábecsülni az értékét az ilyesminek, fulladozni a ténytől, hogy mindent tudunk egymás ügyeiről, de van ebben valami gazdagító és megnyugtató is, különösen, amikor valaki bajban van.

Ám nem is csupán az elhelyezkedés miatt szerettünk bele a házba. Egy kora tavaszi hétvégi reggelen néztük meg, amikor a nap épp a legjobb szögben sütött, és a mézszínűre öregedett kő meg a kiugró ablakfülke a legszebb arcát mutatta. Az épület a házsor közepére esik, a berendezkedés kész rémálom volt, mert nincs egy egyenes fala vagy ajtaja sem. De ettől csak még elbűvölőbb, érveltem, akárhányszor Freddie beverte a fejét az alacsony, kiálló tartógerendába a konyhában. Szeretek arra gondolni, hogy a berendezés arra a házra emlékeztet, amiben Kate Winslet lakik a Holiday című filmben: teli csupasz gerendákkal és otthonos csecsebecsékkel. Kiállítás mindabból, amit bolhapiacokon meg a kocsik csomagtartójából tartott kiárusításokon gyűjtögettem össze, és csak időnként fékezte lelkesedésemet a tény, hogy Freddie inkább a modernebb tárgyak kedvelője. Ez olyan harc volt, amiben mindig veszített: a bennem élő szarka imádja a csecsebecséket, és a Pinterest a kedvenc játékom.

Néhány napja, miután rákényszerítettem magam, hogy felöltözzem és elmenjek a boltba, hogy megcsappant borkészletemet pótoljam, egyszer csak rádöbbentem, hogy nem akarok hazajönni. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet éreztem az óta a reggel óta, hogy megkaptuk a ház kulcsait. A szívemből egy újabb darab szakadt ki a felismerésre, hogy az otthonom többé nem otthon. Korábban soha meg nem fordult volna a fejemben az ötlet, hogy eladjam a házat, de abban a pillanatban úgy éreztem, mintha elszakadt volna a hajókötél, és én sodródni kezdtem volna. Elsétáltam a másik irányba, és két kört meg kellett tennem a játszótér körül, mire újra képes voltam elindulni hazafelé. Utána meg, amikor újra belül voltam a küszöbön, furcsamód az tört rám, hogy soha többé nem akarom elhagyni a házat. E pillanatban egyetlen, ellentmondásokból gyúrt gubanc vagyok – nem csoda, hogy a családtagjaim halálosan aggódnak miattam.

Ez korábban a mi házunk volt, most az enyém, habár nem nagy örömet tud az ember találni abban, hogy egy jelzálogmentes ingatlan tulajdonosává válik huszonnyolc évesen, ha közben Freddie-mentessé is teszi a sors. Amikor a pénzügyi tanácsadónk javaslatára megkötöttük az életbiztosítást, mindketten úgy éreztük Freddie-vel, mintha kettőnket egy horogra fűzött volna fel, akár két lazacot; akkor teljesen világtól elrugaszkodottnak tűnt az elképzelés, hogy bármelyikünkkel történhet valami, mielőtt a házat kifizetnénk. Mennyire szerencsések voltunk, hogy ennyire biztonságban tudtuk érezni magunkat akkor. De most nem szabad ezen gondolkodnom, mert megint a sírás határán vagyok. Freddie kérdőn néz rám.

– Most már minden oké? – Két tenyere közé fogja az államat, és a hüvelykujjaival két oldalról végigsimítja az arccsontomat.

Bólintok, és úgy fordítom a fejemet, hogy megcsókolhassam a tenyerét, miközben ő egy puszit nyom a fejem búbjára.

– Na, ez az én csajom – suttogja. – Szeretlek.

Minden méltóságomat feladva szeretnék rácsimpaszkodni, és könyörögni, hogy ne hagyjon itt újra, de nem teszem. Ha ez lesz az utolsó közös emlékünk, szeretném, hogy ez legyen a pecsét a szívem körül. Így hát felállok, megfogom a zakója hajtókáját, és belenézek a szép, ismerős, kék szempárba.

– Te vagy életem szerelme, Freddie Hunter. – Minden erőmet összeszedem, hogy a szavakat tisztán és szabályosan mondjam ki.

Lehajol hozzám, és megcsókol.

– Jobban szeretlek, mint Keira Knightley-t. – Halkan felnevet, mert ez a közös játékunk.

– Annyira? – kérdezem elkerekedett szemmel, mert általában alacsonyabb szintről indítunk, onnan dolgozzuk magunkat felfelé. Őt tekintve Keiráig, ami pedig engem illet, Ryan Reynoldsig.

– Annyira – feleli, és egy csókot dobva felém kihátrál a há lószobából.

A pánik az alhasam felől szökik fel, forró és keserű, mint az epe. A lábujjaimat bele kell akasztanom a padlódeszkákba, hogy visszafogjam magamat, és ne rohanjak utána. Hallgatom a lépcsőn lefelé haladó léptei zaját, meg a bejárati ajtó csapódását, aztán odaszaladok a hálószoba ablakához, kinézek rajta, úgy figyelem, ahogy félig futólépésben halad a sarok felé. Kinyitom az ablakot, de nem tudok elég gyors lenni, mert küszködnöm kell az ósdi zsanérokkal, aztán utánakiáltok, még ha tudom is, hogy úgysem fogja már meghallani. Miért hagytam, hogy elmenjen? Mi lesz, ha soha többé nem találom meg? Az ablakpárkányba kapaszkodom, tekintetem Freddie hátára tapad. Szinte arra számítok, hogy köddé válik, de semmi ilyesmi nem történik. Csak annyi, hogy elér a sarokig, és befordul rajta, elindul abba a világba, ahol a kávés ügyfél meg a négyes peronon álló lány várja, és mindazok a helyek, amelyeken én nem lehetek vele.