Amikor a lakásomba értünk, kevertem magamnak egy rég áhított italt. Lily közben fel-alá járkált a nappaliban. Elegáns fekete gránit vagy tölgyfa burkolt minden felületet. Steril, minimál volt a bútorzat. A japán belsőépítész megkérdezte, mit akarok közölni másokkal a lakóterem nyelvén. Az volt a válaszom neki, hogy „semmit.” Azt hitte, szó szerint gondoltam.
Három éve lakom itt, és ezen a helyen csak egy nőt dugtam meg. Lilyt. Annak is több mint egy éve. Azon kívül többnyire csak alvásra használtam a helyet.
– Beszélj! – parancsoltam, és amint ezt kimondtam, Lily szája kinyílt, és úgy folyt belőle a szó, mintha évekig az engedélyemre várt volna.
– Nézd, értem. Oké? Értem. Elcsesztem, Célian. Azt hiszed, nem tudom, hogy elcsesztem? Azt hiszed, nem vagyok tisztában azzal, hogy milyen súly
