Szofi és Carlos a fenékre huppanásom után irgalmatlanul összevesztek. A lány ócsárolta a legvérmesebben Richárdot, szerinte a hozzá hasonló őstulkokat ki kellene herélni. Illetve még a férfitársadalom selejtje és az aberrált idióta kijelentések is elhagyták a száját. Carlos azonban az utolsó csepp véréig védte cimboráját, vagyis jobban mondva katatón: egyre emeltebb hangon hajtogatta azt, hogy ők nem ilyenek – jelentsen bármit ez a néhány szó. Tegnap este még én is dohogtam ugyan, visszagondolva most már legszívesebben röhögnék az egész eseten. Hirtelen akkorára fújtuk a lufit, hogy azon nyomban ki is pukkant. Azt persze nem várhatom el, hogy a csoport túlérzékeny tagjai, az enyémhez hasonló lazasággal viseltessenek.
– Borítsunk fátylat a történtekre! – nyugtatom Carlost.
– Tu-tu-tudom,
