Bomlás

Fejezet 3

Mélyet sóhajtottam. Már éppen belekezdtem volna örökösen szajkózott monológomba, amikor Claudia megelőzött:

– Igen, akarom, mert ez az egyetlen lehetőségem, és sikerülnie kell. Claudia, kérlek, ne vonzz be negatív energiákat a kételkedéseddel… – Árnyalatnyit vékonyítva a hangján engem utánozott.

Bámultam, mint egy levegőtől felpüffedt veréb, aztán elnevettem magam. Claudia jobban ismer, mint a saját anyám.

– Akkor erre szükséged lesz – húzta mosolyra az ajkát, miközben felém nyújtotta a markában szorongatott öngyújtót.

Apróság volt ugyan, még csak nem is dohányzom – de életem legbecsesebb ajándékának tartom a lóherével díszített, Lucky feliratú tűzszerszámot. Beköltözésem estéjén láttam először Claudiánál, azt mondta, hazafelé sétálva az utcán találta, és egyszerűen nem hagyhatta ott. Nagyon úgy fest, barátnőm esetében a pesszimizmus párban jár a babonával. Teljesen logikus érv: ha nem figyelsz a jelekre, csak pórul járhatsz. Claudia megesküdött rá, hogy, átsiklom az egyértelmű felett, ezért van szükségem egy adag szerencsedózisra, mielőtt megütném a bokámat, mégpedig az általa szerzett és nekem ajándékozott szerencsére. Erőt kellett vennem magamon, nehogy elpityeredjek.

A Five Stars Hotel valóban méregdrága helynek számított, ám Claudia felvetésével ellentétben, nem én választottam. Amikor elküldtem levelemet a majdhogynem titkosszolgálati módszerekkel megszerzett e-mail címre, Floriantól kész forgatókönyvet kaptam válaszul. A rendkívül választékosan fogalmazott levélben a férfi megjelölte a helyszínt, az időpontot, valamint leírta, pontosan mit kell tennem a találkozó megvalósulása érdekében. Teljesen más reakcióra számítottam. Azt ugyan hallottam, hogy a férfi viselkedése egyáltalán nem hétköznapi, a stílusa meglepett, hiszen mégiscsak ő nyújt szolgáltatást. A jólszituált asszonyok pedig – Florian ügyfélköre – elvárják, hogy a pénzükért úgy táncoljon mindenki, ahogyan ők fütyülnek. Ebben a társadalmi körben tehát vakmerő vállalkozás kész tények elé állítani az érdeklődőket. Kezdetben azt gondoltam, talán kiszimatolta, hogy nem az alapszolgáltatására tartok igényt, és megkísérelt elriasztani. Ám hamarosan elhessegettem a gondolatot, mert visszaigazolásomat követően azzal zárta a levelezést, hogy türelmetlenül várja a randevút. Randevút! A férfi stílusa udvarias, az írása alapján értelmes, ámde elavult kifejezéseket használ. Mindezt huszonhat évesen.

Lenyűgözően különc lehet. És veszélyes – ezt éreztem.

Az ötemeletes szálloda forgóajtaján áttopogva a bár felé vettük Claudiával az irányt. Barátnőm néhány lépéssel lemaradt mögöttem, úgy beszéltük meg, hogy amíg én a férfit győzködöm, ő a pultnál elfogyaszt egy-két koktélt – nyilván jó borsos árért. Önszorgalomból még a haditervhez csatolta: ha Florian rosszul fogadná a felkérésemet, és esetleg a biztonságiakat hívatná, ő odalép, a tűsarkújával jól fejbe kólintja, majd elrohanunk. A válságos helyzetre készülve a számba rágta: ha úgy érzem, szorul a hurok, emeljem magasba poharamat. Akkor jön, és megment. Azt hiszem, az őrangyalomnak képzelte magát, de mosolyogva ráhagytam. Claudia mellett csak jókedvem lehetett. Noha félt, hogy rosszul fogadom a másságát, számomra ő ugyanaz a szeretetre méltó lány maradt, aki a gimiben könnyűszerrel orrba vágta az erőszakosan udvarló fiúkat. Eszembe sem jutott, hogy többet képzelne a kapcsolatunkba.

A bejárat mellett felállított pódiumon kellemes jazzt játszott egy szalonzenekar. A bár elegáns kis asztalai mellett párok ültek a gyertyafényben. Egyetlen magányos férfit láttam, aki beléptemkor felém pillantott a pezsgőspohara fölött, majd levetkőztetett a tekintetével, ám őszes halántékából és görnyedt tartásából ítélve, nem lehetett Florian.

Az indulás előtt beszedett pirulák ellenére kezem-lábam remegett, mintha csak egy valódi randevúra érkeztem volna. Akkor már jó ideje éltem nyugtatóval, gyógyír volt a mindennapok nyomorúságára.

Magas, széles vállú, sötét hajú férfi lépett hozzám. Fekete inget, zakót és selymesen csillogó nyakkendőt viselt, melynek színe megegyezett a díszzsebkendőjével, s mindkettő a bár berendezésében domináló óarany színű volt. Angolul köszöntött, magyarul viszonoztam.

– Elnézést. – Mosolygott, de a tekintete valahogy borongós maradt. – Van esetleg foglalása?

Úgy cselekedtem, ahogyan azt Florian az e-mailjében kikötötte, ám amikor a Kedves nevet említettem, a férfi arckifejezése hirtelen megváltozott. A jól vasalt üzletvezető pontosan tudta, milyen céllal járok a Five Stars Hotel bárjában. Rendkívül feszélyezve éreztem magam.

– Kedves úr még nem érkezett meg – mondta kimérten. Hunyorgott, szeme gombszerűvé vált a félhomályban. – Kívánja a bárpultnál megvárni, vagy kísérjem az asztalukhoz?

Claudiára sandítottam. Barátnőm szélesen gesztikulálva a pultban szorgoskodó lánynak ecsetelte, milyen koktélra vágyik. Szemlátomást gyorsan feloldódott, ami nem csoda, ugyanis a pultos még hetero női mércével is kifejezetten csinos teremtés volt. Ennyit arról, hogy Claudia rajtam tartja a szemét.

Semmi kedvem nem volt magányosan ücsörögni egy asztalnál, de Florian a levelében kikötötte, hogy egyedül kell érkeznem a randevúra. Röpke mérlegelés után döntöttem, a kényelmem nem éri meg a kockázatot, hogy a férfi, Claudiával diskurálva találjon. Magyarázkodhattam volna, de abból úgysem sült volna ki semmi jó.

Az asztalon egy szál vörös rózsa és szinte árnyalatra megegyező színű gyertya fogadott. Miközben a gombszemű alám segítette a széket, fiatal pincér lépett mellénk. Az üzletvezető jelezte, ő intézi az asztalt, majd megkérdezte, milyen italt kívánok fogyasztani. Felidéztem Florian levelének azon részét, amelyet úgy kezdett: „ha ön előbb érkezne a randevúra”, és amint azt ajánlotta, rendeltem egy üveggel a „legkristályosabb pezsgőből”. Fogalmam sem volt, milyen márkájú ital lehet, és mennyit költök rá, ám a feketébe öltözött férfi arckifejezéséből olvasva drága portékát sejtettem a rejtélyes megfogalmazás mögött.

A levél hemzsegett a hasonló, hajmeresztő kérésektől. Florian nem volt kispályás, már az első másodperctől jelezte, kizárólag akkor van keresnivalóm a közelében, ha azt módomban áll megfizetni. A férfi élő legendává volt a felső tízezer asszonyainak körében. Szokatlan siker ez egy prostituált karrierjében. A hírek szerint hét esztendeje űzi az ipart, van olyan kuncsaftja, aki tizenkilenc éves kora óta veszi igénybe a szolgáltatásait.

Afelől, hogy a tehetős férfiak többsége gyakorta kikacsint házasságából, soha nem volt kétségem – természetesen Patrikot jó ideig, ösztönösen felmentettem a gyanú alól. Azt gondolják, ha megengedhetik maguknak, bizony jár is nekik az effajta szórakozás. Ám az, hogy a feleségek sem élnek éppen szent életet, ráadásul ezt egymás között nyílt titokként kezelik, meglepett.

Egy rettenetesen puccos, és legalább annyira unalmas fogadáson hallottam először Florianról. Kínomban szóba elegyedtem Patrik egyik, politikai körökben egyre feljebb törő cimborájának nejével, Leonával, aki kezdetben ugyan virágnyelven, de cinkosan mosolyogva mesélt új játékszeréről, az egyik sorstársnője ajánlására kipróbált, a „csillagokat rózsaszínbe öltöztető varázspálcáról”. Mikor rádöbbentem, valójában miről fecseg, arcomra minden bizonnyal kiült a döbbenet, mert Leona szinte azonnal érvekkel kezdte feloldozni magát.

– Mi, akik ezt az életet választjuk – mutatott körbe a pazar környezeten –, mindnyájan ribancok vagyunk. Eladtuk a lelkünket az ördögnek, drágám. A tápláléklánc csúcsán állva, boldogságunkat bankjegyekre és gyémántkártyákra cseréltük. Vigaszul miért ne élhetnénk az anyagi javainkkal? Valójában visszaforgatom azt, amiért áldozatot hoztam, nemde? Megveszem belőle, amire szükségem van. Ezáltal boldogabb, és kiegyensúlyozottabb leszek, mint a diéta idején titokban behabzsolt süteménytől. Ez az egész nem nagyobb bűn egy kis torkosságnál. Nem kell túl nagy feneket keríteni neki.