Az aranyhajú

„– Ne higgyenek neki! Csirkefogó,

szélhámos, a haja sem igazi. Fodrászhoz jár. Isten bizony festeti, és tartós

hullám van benne. Száradjon el a nyelvem, ha hazudok. Eddig nem árultam el, de

most csak tudják meg!… Nem is volt kombájnos sohasem.

Másnap a tél hírnökeként leszállt a

köd. Azt hiszik az emberek, a ködben kiabálhatnak, mintha falak vennék körül,

pedig inkább még szárnyakat kapnak ilyenkor a szavak. Az asszonyok megint

összefutottak nálunk a kút körül. Összefutottak, és lett olyan csiripelés,

mintha seregélyek szállták volna meg a szőlőnket. Az állami gazdaságból idehallatszott

a férfiak kapájának harsogása, a ködbe bújt asszonyok mégis úgy beszéltek,

mintha szavukat senki nem hallaná. De hallották az emberek. Kapával a vállukon

feljöttek olyan magasra, hogy kilátszottak a ködből. Az asszonyok még ekkor sem

hagyták abba, sőt, egyre jobban nevettek, összecsapkodták a kezüket, úgy csodálkoztak

a kombájnos aranyhaján.”