A Zápor a harmincas évek magyar falujába vezeti az olvasót. Ide, a dunántúli faluba különös házaspár érkezik: Bárány, a bé-listás számvevőtiszt, aki miniszteri tanácsosnak adja ki magát, és felesége, hűséges társa, cinkosa, Cica. Lakást keresnek, mondván, hogy itt a kis faluban, a világ zajától elzárkózva akarnak élni ezután. Ám valódi céljuk egészen más: Bárány azzal a tervvel jött ide, hogy a legközelebbi fordulóban országgyűlési képviselője lesz a kerületnek. S célja elérése érdekében nincs olyan eszköz, amelytől visszariadna. Nagy hatalmú, befolyásos embernek adja ki magát, s a kívülről jöttek lelkiismeretlenségével avatkozik a falu életébe…

„A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdők torkából, bokroknak tövéről s a hajnal hideg leheletéből a halál leskelődik rá. De a léleknek könnyű. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdő. Barabás hanyatt feküdt a verőfényes budai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyermekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melyeken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fűben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelősnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege karácsonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. – Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsugárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költő. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költő akkor is, ha csak a fáknak énekelt.”

Tatay Sándor A Simeon család című regényciklusának első kötete, A Simeon ház, részint a dunántúli Úrkúton, a család régi kúriáján, részint Budapesten játszódik. A család feje, József Úrkúton él, és élete egyetlen nagy szenvedélyének, a versenylónevelésnek hódol. Három leánya közül a legidősebb, Klára, egy tanító menyasszonya, de nem szereti jövendőbelijét, s mivel nem akarja hazugságban leélni életét, rokonai segítségével Pestre költözik - ahol is beleszeret földijébe, a gazdag Lupovics Ivánba. A férfi számára a szerelem azonban nem több futó kalandnál. Kitör a világháború: az író megdöbbentő képet rajzol a háború vámszedőiről, a hadiszállítókról, kufárokról, feketézőkről. A háborús évek zűrzavarában nő fel Viola, a kisebbik lány, aki tanítónő lesz egy bányászfalucskában, majd a Tanácsköztársaság idején minden erejét latba vetve dolgozik a népjóléti bizottságban a sokat szenvedett bányászasszonyok érdekében. A forradalom bukása után internálják. Ezzel a motívummal zárul A Simeon család első kötete.

A szerelemben mindig a nő választ – tartja a közhit. De mi történik akkor, ha egy olyan leányról van szó, akinél – mint a népdalban – minden fa tetején, minden fa levelén szerelem virágzik? Aki – mint e pikareszk regény Esztere – egyszerre bolondítja magába az apatini disznókupecet és a finom költőt, a királypárti falusi tanítót és a nyugalmazott hóhért, a tyúkidomító esperes-plébánost és a papucs alatt nyögő vendéglőst, a puritán etnográfust és a vérbő ifjú fakereskedőt? Ragyogó fiatalságával, boszorkányos vonzásával mindenestre felkavarja, átformálja a harmincas évek dunánúli falujának életét. Frigyeket old és köt, kigyógyítja idegbajából a vendéglősnét, ömbizalmat önt az elárvult hóhérba, megkeveri a paplány és a segédlelkész szerelmét. A csiklandós mesét vidám gúny szövi át, de a nagy szerelmi lángok mögött egy pusztulásra érett világ haláltáncának kontúrjai bontakoznak ki.

A dunántúli magyar élet jó ismerője Tatay Sándor, ő maga is dunántúli; ott született, ott is él az év nagyobb részében, mindmáig. Egyébként világlátott ember; ifjúságának kalandos éveiben, megszakítva egyetemi tanulmányait, bejárta gyalog Európa jó részét. Volt alkalmi munkás, gyári munkás és tisztviselő. Az élet ilyen közvetlen közeléből ismerte meg az itthoni tájakat is, de legfőképp szűkebb hazáját: a badacsonyi szőlőhegyek vidékét. Külön kis világ ez. Az idegen, ha ebbe belepottyan, sokáig esetlenkedhet, míg végre feltalálja magát. Ilyen kalandos-kockázatos utat tesz meg a regény főhőse is, a híres zeneszerző, aki a varázslatos táj bűvöletébe esve, egy hegytetőre telepített, elhanyagolt szőlőt vásárol meg, a lehetőségeken elandalodva, s vakmerő reményekkel telve még há­zat is tervez rá. S bár sokszor pórul jár – megéri neki. Bohózatba illő, tragikomikus jelenetek során át ismerkedik a táj jellegzetességeivel s nem mindennapi alakjaival, borpincék hűvösében borozgatva, vagy csak úgy futólag nagyokat húzva a teli kancsóból…

Mintha egy olasz neorealista film peregne a szemünk előtt, úgy olvassuk a Diszharmóniá-t. Mint minden Tatay-regényben, ebben is áradó cselekményt, fordulatos történetet kapunk a jól jellemzett alakok mellett. Sára szép szőke kislány a regény elején. Az első jelenetek egyikében szülei, akik véletlenül meztelenségében pillantják meg, elámulnak: felnőtt a lányuk, noha épp csak gimnazista. A regény végén Sára elvált asszony, s tündéri kislányát Zita, Sára anyja éppen kilopja az országból. A két időpont között eltelt években akaratok és szándékok, szenvedélyek és hideg érdekek csapnak össze. A történet számos része akárha a bűnügyi irodalomból került volna a regénybe. De itt, a regény meseszövésében tartalmas lélektani motiváció, kitűnő megfigyelések erezik át. Az író hangja nyugodt, egyenletes, első látszatra szenvtelen, de a tárgyilagos előadásmódot helyenként tartózkodó együttérzés vagy élénk humor, másutt irónia, sőt gúny színezi át. A Diszharmónia mai történet, de kísérteteivel jelen van benne a múlt is.

A regény a Simeon család történetének második kötete, középpontjában Viola alakja áll. Nemcsak a társadalom, a család is kivetette a „megtévedt” gyermeket, aki az 1919-es események „bélyegét” hordja magán. Violát végül egy távoli vidéki városba adják férjhez; az írónak a falusi és fővárosi színtér után így alkalma nyílik bemutatni az első világháború utáni kisváros céltalan, fülledt életét. A kisvárosban, amely egy nagy bánya közelében épült, a munkásokat elnémítja az ellenforradalmi terror, a város urai és a kispolgári társaság pedig éli a maga tartalmatlan, képmutató hétköznapjait. A város életét egy nagy botrány kavarja föl, amelyet Viola férje támaszt, aki egy hamis Stradivari-hegedűvel szélhámoskodik; e botrány középpontjába kerül szenvedő alanyként Viola, a második Simeon lány…

A Simeon családról szóló nagyszabású regényfolyam harmadik kötetében a legkisebb leány, Katalin s a középső fiú, Tamás történetével ismerkedünk meg, a kötet első részében Katalin szerelmeinek csírázó-bontakozó rajzát, a másodikban pedig Tamás emberré cseperedését kísérjük végig. Katalin három férfival játszik, kacérkodik egyszerre, míg végül megszökik egy negyedikkel, egy adóügyi jegyzővel, s a csinos, faluszépe lánynak a sorsa a vidéki élet kietlenségében való elmerülés lesz. Tamás, a fogékony-érzékeny lelkű, tehetséges, fiatal diák pedig a Horthy-nevelés béklyóiban vergődik, jobbra, nemesebb eszmékre s érzelmekre vágyódó fiatal lelke reménytelenül tipródik a társadalmi hazugságok szövevényében. A Simeonok tervei, elképzelései mind homokra épülnek: sorsukkal az író azt példázza, hogy a Horthy-világban minden nemesebb szándék, vágy és akarat füstbe megy. Tatay Sándor nagyszabású regényciklusának emberteremtő ereje, borongó lírája, mértéktartó egyszerűsége, tömör és egyszersmind hajlékony stílusa biztosít maradandóságot.

Tatay Sándor remekbe sikerült kisregénye Badacsony népének életével foglalkozik a felszabadulás körüli időkben. A regény szerkezete és előadásmódja emlékeztet Roger Martin du Gard Vén Európa című könyvére. Tatay művében az egész hegy megelevenedik. Megismerkedünk Badacsony lakóival, emberi gondjaikkal és emberi örömeikkel. A történet főszereplője egy könyvtáros, aki a felszabadulás körüli idők bonyolult társadalmi és politikai viszonyai között fogja össze a hegy szerelmeseit a közös munka érdekében. A regény Taty vonzó stílusa és könnyed írásművészete élvezetes és tanulságos olvasmánnyá teszi.

Tatay Sándor valami olyat tud, amit az utána jövő nemzedékek anakronizmusnak tartanak. Természetes örömmel, életkedvvel mesélni. S mikor mesél, önmagát adja; a benne rejlő derűt, iróniát, a megértésen, tapasztalaton alapuló bölcsességet, a pontos, reális valóságismeretet, az élet, az ember hitét és szeretetét. S hozzá még a jellegzetesen színes-ízes tatays nyelvezetet s a Balaton-felvidék természeti szépségeinek meghatározó közegét. Egy munkanapját szenteli arra, hogy kiszabadítson egy viruló csipkebokrot, a „domboldali rétek lámpását” a vadszőlő és az iszalag szorításából. S mindezt miért? Mert tudja, hogy tartozik vele a hegynek. „Én adósságaimat csak egy csipkebokorért róttam le. Földhazámért, földtestvéremnek, amely majd befogad” (Harc egy csipkebokorért). Természetesen nem minden novella lírai vallomás, de mind olyan, mintha tudná az író, hogy tartozik vele nekünk, értünk. Tatay írásaiból szinte észrevétlenül bukkannak fel napjaink gondjai, örömei, fonákságai, szépségei. De az érzés: a szomorúság, az együttérzés, az öröm vagy a bosszúság bennünk, velünk marad. S a biztos tudat: érdemes volt elolvasniuk.

A „Ház a sziklák alatt” című film nézői közül sokakat foglalkoztatott a kérdés: honnan jött és hová jutott a film megnyerő nőalakja, Zsuzsa? Az író ebben a regényében mintegy elhúzza a függönyt Zsuzsa múltja előtt, és elkíséri őt megtalált boldogságának küszöbéig. Zsuzsával először, mint elesett sorsú, ábrándokkal teli, szépre és jóra vágyó kis libapásztorral találkozunk. A kislány csalódásainak színtere előbb egy vándorcirkusz porondja, majd a pesti cselédszobák örömtelen világa. Boldogságát szerelmében sem találja meg, és a felszabadulás előtti élet teljes kivetettjeként kerül a film történetének színterére, ahol számos olvasónknak bizonyára ismerősnek tűnik majd. A sziklák alatti ház tragikus eseményei után a romokban heverő Buda kövei között találkozunk ismét Zsuzsával. Hosszú idő telik el, míg kispolgári életét építgető férje mellől a megújult élet szabadabb levegőjében megtalálja a libapásztor korában oly sokszor megálmodott „Fehér hintó”-t – önmagát és boldogságát.

Asszonyok faluban, városban, szántón, erdőben, úton, otthon, háborúban, békében. Asszonyok, akik szeretnek, gyűlölnek, nevelnek, rombolnak, gyógyítanak és kínoznak. Ahogy a cím is sugallja, Tatay Sándor remek novellagyűjteményének szinte minden darabja a szebbik nem tagjai körül forog. Kiváló realista próza, megnyerő népies hangvételével, értő lélektani ábrázolás és szociális érzékenység találkozása a Hej, asszonyok, asszonyok, melyben egyaránt megfér a ballada és a szociográfia, a mese és a társadalomkritika.

„– Ne higgyenek neki! Csirkefogó, szélhámos, a haja sem igazi. Fodrászhoz jár. Isten bizony festeti, és tartós hullám van benne. Száradjon el a nyelvem, ha hazudok. Eddig nem árultam el, de most csak tudják meg!… Nem is volt kombájnos sohasem. Másnap a tél hírnökeként leszállt a köd. Azt hiszik az emberek, a ködben kiabálhatnak, mintha falak vennék körül, pedig inkább még szárnyakat kapnak ilyenkor a szavak. Az asszonyok megint összefutottak nálunk a kút körül. Összefutottak, és lett olyan csiripelés, mintha seregélyek szállták volna meg a szőlőnket. Az állami gazdaságból idehallatszott a férfiak kapájának harsogása, a ködbe bújt asszonyok mégis úgy beszéltek, mintha szavukat senki nem hallaná. De hallották az emberek. Kapával a vállukon feljöttek olyan magasra, hogy kilátszottak a ködből. Az asszonyok még ekkor sem hagyták abba, sőt, egyre jobban nevettek, összecsapkodták a kezüket, úgy csodálkoztak a kombájnos aranyhaján.”

„Aznap egész délután takarított a kisasszony. Az egyházhoz csak késő délután ment be, rövid időre. Mikor este hazatért, kulccsal a kezében sokáig tétovázott az ajtó előtt. Úgy érezte, mintha idegenek telepedtek volna a lakásába… Ahogy benyitott, forralt bor szagot érzett. Ez a merőben szokatlan illat annyira meglepte, hogy egy pillanatra visszalépett a küszöbről. Aztán mégis bement. Ahogy rátette kezét a villanykapcsolóra, megpillantotta, hogy a két tégla közül s mellettük világosság szűrődik fel odalentről. Az ajtót, mely a folyosóra nyílt, nyitva hagyta egy kicsit, bár hideg volt odakünn. Mintha ez védelmet nyújtott volna neki szörnyű védtelenségében…”

„Az ódon, súlyos tölgyfakapu alján két arasznyi rácsozat volt. Tudtam, mért van ott ez a rácsozat. Néhány éve nyár idején híre futott a családban, hogy rettenetes felhőszakadás volt itt Egerben, a dombokról lezúduló víz hátulról, a kerteken keresztül betört a ház udvarába, a félig kinyílt kaput behajtotta, iszappal eltömte az alját, és hihetetlen gyorsasággal emelkedett az U alakú épület gátjában. Felszaladt a folyosóra, beáradt a földszinti lakásokba, és hátára kapta a bútorokat. Márta nénémet, aki akkor majdnem bénán feküdt, felemelte az ágybetéttel együtt. Mivel az idős hölgy délutáni álmát betett spaletták mögött aludta, ebben a szobában legjobban megrekedt a víz. Különös tutajával a megrémült asszony már-már a mennyezetet közelítette, midőn a szomszéd szobában, ahol is a spaletták nem voltak betéve, végre átszakította a víznyomás az ablaktáblákat, s akkor az ágybetét ismét süllyedni kezdett, olyan törvények szerint, ahogy vízi lépcsőkön a hajókat emelik át bizonyos csatornákból a nyílt vizekre. Később természetesen megérkeztek a tűzoltók, betörték a nehéz kapu alsó részét, a vizet kirekesztették az udvarból, aztán a nyitott konyhaablakon, ahol tulajdonképpen a víz is behatolt, bemásztak Márta lakásába, még mielőtt egyetlen leánya, a jóságos Vali hazaérkezett volna hivatalából…”

Tatay Sándor hetvenöt évvel ezelőtt, 1910-ben született a Bakony szívében, Bakonytamásin, evangélikus papi család hetedik gyermekeként. Itt nevelkedett, itt járt iskolába, de nem maradt hűtlen a szülőföldhöz és környékéhez később sem, tehát kitűnően ismeri falvait és városait, a különlegesen szép hegyvidék természeti szépségeit s nem utolsó sorban az itt élő embereket és közösségeket. Szépírói munkásságának is ihlető forrása a Bakony: több regényének és elbeszéléseinek színhelye. Új könyve tisztelgés a szülőföld előtt, tudós mű és ezer színben pompázó elbeszélésfüzér egyszerre. Képzeletbeli utazásra invitálja olvasóit: Badacsonyból - ahol jelenleg élete jó részét tölti - indulva a szülőfalu, Bakonytamási felé, bejárja a Bakonyt sok falu, nagyközség, műemlék és természeti szépség érintésével. A meglátogatott helységekről szinte mindent elmond: feleleveníti történelmüket, epizódokat a régmúltról, a közelmúltról és a jelenről, nem feledve személyes élményeit sem. Kirándulások, találkozások emlékeit meséli el, mert mindenekfelett az emberekről ír, akik a Bakonyban élnek és munkálkodnak. A történelmi múlt felelevenítése során megismertet rég századok eseményeivel: kolostorok kialakulásával és életével, majd pusztulásával, templomok és műemlékek történetével; a régi bakonyi földesurak birtokszerzési háborúskodásaival, a bakonyi falvak kialakulásának, fejlődésének vagy éppen elhalásának eseményeivel s ennek kapcsán a vegyes lakosú - szlovák, német, magyar - települések múltjával, jelenével, a szövetkezetesítés eseményeivel, és bemutatja a falvak mai életét, az itt élő emberek gondjairól, örömeiről is beszámol. A Bakony jellegzetes iparvidék, tehát erről is olvashatunk a könyvben: a bauxitbányászat fejlődéséről, amely két szenvedélyes kutató - Hiller József és Balázs Jenő - nevével fonódott össze ezen a vidéken. Megismerjük a herendi, városlődi és kislődi kerámiagyártás történetét, de nem feledkezik meg Tatay Sándor olyan kihalt mesterségekről sem, mint a vízimolnárság. És ha valaki a Bakony természeti szépségeire kíváncsi, e könyvből a hegyekről, erdőkről, mezőkről, kirándulóhelyekről is sokat megtudhat az érzékletesen szép leírásokból és nosztalgikus visszaemlékezésekből, anekdotákból, az író gyermekkori kalandozásainak izgalmas történeteiből. A könyv színes és élvezetes olvasmány, ugyanakkor a benne közölt adatok, történelmi események hitelessége révén a Bakonyról írott könyvek között is előkelő helyet foglal el.

Tatay Sándor ebben a regényében (a Meglepetéseim könyve és a Lődörgések kora folytatásaként) a harmincas évektől meséli el élettörténetét. Felidézi írói pályakezdésének éveit, amikor a fővárosba költözvén, írókkal, költőkkel ismerkedett meg, sok barátra talált, s lapszerkesztőként, majd antikváriusként tevékenykedett. Közel került a filmhez: forgatókönyvet írt, s részt vett a filmforgatáson is, Badacsonyban. Itt ismerkedett meg feleségével, majd a háború után a szőlőhegy lett második otthona. Az önéletrajzi regényben itteni életéről is beszámol. Megelevenedik elbeszélése nyomán a varázslatosan szép környék, a Balaton, a badacsonyi hegy múltja és jelene. Az ötvenes évek nagy lendülettel indult, majd kudarcba fulladt átalakítási akciója mellett megismertet a jelennel is: a szőlőművelés gondjaival, de foglalkoztatja a Balaton-környék fejlődésének problémája is. Nagy szeretettel beszél az itt élő, dolgozó emberekről, humoros epizódokban számol be a turisták kalandjairól, s meghatottan emlékezik két barátjára, Egry Józsefre és Jankovich Ferencre.

Önéletírásának első kötetében Tatay Sándor ifjúkorának mozgalmas, kalandokban, élményekben bővelkedő éveit idézi. Jókedvűen, öniróniával és némi nosztalgiával, az önigazolás, az önmagát hőssé avató magyarázkodást elkerülve mesél „lődörgéseiről”: változatos színhelyeken változatos foglalkozásokról, érdekes találkozásokról, sokféle barátról, ismerősről. Kalandozásainak főbb állomásai: a szarvasi gimnáziumi évek utána soproni teológia, ahol a kollégisták első számú szórakoztatója és viccmestere, regényíró és könyvkiadó, utcalányok megmentője és a szépséges Kanizsai lányok odaadó rajongója. A teológusból – merész váltással – az országutak vándora lesz. Bécsben filmgyári statiszta és kávéházi törzstag, buzgó könyvtárlátogató és áldozatkész hősszerelmes. Kőszegen hónapokig sikeres grafológus, Pesten néhány napig színinövendék, végül Pécsett bölcsészhallgató. A vele és körülötte történt események szórakoztató, mulatságos elbeszélése során felidézi a színhelyeket is: a bakonytamási otthon, a parókia hangulatát, a soproni teológia hétköznapjait, a bécsi kávéházak világát. Emlékezetes portrékban örökíti meg akkori életének szereplőit: tanárait, szüleit, barátait és alkalmi ismerőseit, teológus kollégáit és pécsi íróbarátait. Weöres Sándort, Takáts Gyulát, Várkonyi Nándort és a Pécsre látogató Berda Józsefet.

„Álmomban sokszor láttam vonatot leszaladni a sínről, hiába menekültem előle, robogott utánam a dűlőúton, a réten, végig a kertek alatt. Szerencsére az álomban a végső veszedelem olyan ritka, mint a teljes gyönyör. A vonat engem soha el nem gázolt. Ám bizonyos voltam benne, hogy egyszer a valóságban is leszalad a sínről. Én tudom meg először, mert ki gondol más ilyen dologra? Én a vonatokra mindig vigyázok, hogy a sínen maradjanak, és ha lefutnak, akkor… Akkor már minden lehetséges, semmi sem tilos. Szaladok, leakasztom a templomkulcsot… feltárom a nagy templomajtót, és ha a kötéllel nem tudom megmozdítani a nagyharangot, akkor fel egyenest a toronyba, ott verem félre a harangokat. A toronyablakról nézem, hogyan torlaszolják el ölfákkal a vonat útját.”