A kubai affér

5. FEJEZET

5. FEJEZETElértem a móló végéhez, ahol a The Maine volt kikötve. A banknak és nekem szép, 13 méteres Wesmac Sport Fisherman hajónk volt, amelyet 2001-ben épített a Farrin’s Boatshop Maine-ben. Az eredeti tulajdonos saját rendelésre felszereltette tonhalfigyelő toronnyal, hidraulikus csörlővel, két fedélzeti székkel és még pár egyéb drága, férfiak számára készített játékszerrel is. A The Maine-t egy 800 lóerős Cat dízelmotor hajtja, és még a tonhalfigyelő toronnyal és más tartozékokkal is eléri a huszonöt csomós sebességet, tehát gyorsan eljut a szokásos halászhelyekre.

Ha a jövőjében és az enyémben Kuba is szerepel, akkor nem egészen öt óra alatt elér Havannába, miközben óránként harminc gallon gázolajat éget el, ami a hatszáz gallonos üzemanyagkészletének körülbelül negyede. Úgy háromszáz gallon kell ahhoz, hogy eljusson a Cayo Guillermóig, majd ismeretlen mennyiség a hatnapos halászathoz, tehát fel kell tankolni, mielőtt visszaindul Key Westre. De csak a visszaúthoz szükséges üzemanyagot szabad felvenni, hogy a hajó könnyű és gyors legyen. És mennyit nyom vajon hatvanmillió dollár?

De miért végeztem ezt a számolgatást? Nos, talán azért, mert az embernek nem szabad kétmillió dollárt úgy visszautasítania, hogy előtte nem hallgatja meg az üzlet részleteit.

Felugrottam a fedélzetre és láttam, hogy Jack még nem tért vissza a rummal és a kólával.

Lementem a hajókonyhába, ahol kivettem a hűtőszekrényből egy üveg palackozott vizet. A konyha és a kabin makulátlanul tisztának tűnt, és használtam a klotyót, amely úgy nézett ki, hogy még a kubai hölgy elvárásait is nagy valószínűséggel kielégíti. Jack, ha más nem is, de tiszta és ápolt, ami a hadseregből átmentett szokás.

A The Maine fedélzete kellően széles – ötméteres –, tehát elég hely van benne két tisztességes méretű hálókajüthöz, ahol négyen aludhatnak, mint ahogy Carlosnak is mondtam, habár egy tíznapos út során már picit szűkös lehet a hely úgy, hogy sok mindent kell vinni. És hová teszem majd a hatvanmillió dollárt? Feltételezem, hogy ez a bankjegyek címletétől függ, és attól, hogy mennyi helyet foglalnak el. Biztos vagyok benne, hogy találunk megoldást. Vagy, ami talán jobb, mondanom kellene Carlosnak, hogy: „Nagyobb hajóra van szüksége. Keressen valaki mást!”

Bementem a kormányosfülkébe és ellenőriztem az elektronikai eszközöket, amelyeket mind úgy egy éve cseréltettem ki, nem kis költséggel. Ha az ember versenyben akar maradni, akkor a legjobb és legújabb GPS-re, rádióra, hangradarra és hasonlókra van szüksége. Mindezek mellett volt még a kabinban egy lapos képernyős tévé, egy DVD-lejátszó és négy új hangszóró is. Ilyesmik még a vacak házamban sincsenek.

A hajót – melynek korábban Idillikus óra volt a neve – egy Long Island-i, Ragnar Knutsen nevű, gazdag fickótól vettem, aki rájött, hogy a kellemes időtöltés céljából vett hajók nem mindig biztosítanak kellemes időtöltést. Négy éve Key Westre hajózott a cimboráival egy halászkirándulásra, majd a Schooner Wharf rakpart mellett kitett a hajójára egy ELADÓ táblát. Valaki a Papagájban emlékezett rá, hogy éppen olyasmit keresek, és mondta, hogy nézzem meg. Megnéztem, és meg is egyeztem Ragnarrel háromszázezer dollárban, habár a hajó újonnan vagy kétszer annyiba került neki – amiből sejthettem volna, hogy egy feneketlen kútba öntöm a pénzemet. De ezt már tudtam, hiszen Maine-ben nőttem fel.

Azt is tudtam, akárcsak Ragnar Knutsen, hogy egy férfi életében a két legboldogabb nap az, amikor megvesz egy hajót, és amikor eladja. Ragnar azonban elrejtette boldogságát és azt mondta, hogy gyakorlatilag hálából adja nekem az Idillikus órát, hogy megköszönje vele az országért tett szolgálatomat.

Apám természetesen azt gondolta, hogy rossz befektetést végzek, a választás pocsék volt, és éretlen döntést hoztam. Tudtam, hogy igaza van, tehát megkötöttem az üzletet.

A bank jobban örült az üzletnek, mint az apám, és ötvenezer foglalóval – a katonaságtól kapott leszerelési pénz és a megtakarításom – aláírhattam egy negyedmillió dolláros kötelezvényt, és átkeresztelhettem a hajót The Maine-re. Kis szerencsével kétszázötvenet megkaphatok érte, visszafizethetem a kölcsönt, és újra munkát vállalhatok a Wall Streeten. Vagy, szent Kleofás, megtanulhatom a pénzügyi tanácsadást. Esetleg, ami talán még jobb, visszamehetnék a főiskolára, hogy valamilyen tárgyban diplomát szerezzek. Az ember sosem elég öreg ahhoz, hogy iskolában fecsérelje el az idejét. Ahogy már említettem, annak idején a Bowdoinba jártam, Maine legrégibb, és az ország egyik legrégibb főiskolájára. Amikor ott tanultam, az ország negyedik legjobb liberális művészeti főiskolájának számított, ám ennél is fontosabb, hogy piálás terén a második volt. Csak a Dartmouth előzött meg minket, de nem tudom, hogyan sikerült neki. Én

a magam részéről mindent beleadtam.

Mindenesetre a posztgraduális képzés is egyfajta lehetőség, és a hadsereg – hogy elnézést kérjen, amiért egy tálib vállról indítható rakéta kis híján leviszi az ember tökét – fizeti a költségek egy részét.

Vagy… meghallgathatom Carlos és az amigói ajánlatát. Ahogy annak idején az embereimnek mondtam, valahol meg kell halnunk. És Kuba sem rosszabb hely a halálra, mint Afganisztán. És talán jobb, mint elsorvadni a Margaritaville bárban, vagy a Wall Streeten, esetleg Portlandben. Nagyon sok lehetőség közül lehet választani, de egyik sem jó. Leszámítva talán a kubait. Nem kizárt, hogy ez az én szerencsenapom. Vagy nem.