6. FEJEZET
1945 Words
6. FEJEZETJack egy kerekes kocsit tolt a The Maine mellé, és felkiáltott nekem.
– Itt vannak már azok a hispán fazonok?
Nos, ha itt voltak, akkor bizonyára megsértődtek és elmentek. Jack Colbyra nem jellemző a politikai korrektség, a kulturális diverzitás, a nemek közti egyenlőség tiszteletben tartása, vagy akármi, ami éppen divatos. Ezzel azonban
a Key West-i homokosok és transzneműek nem törődnek. „Mindenkit lefektetnek”, ez az életfilozófiája.
Jackkel lepakoltunk a kerekes kocsiról, és láttam, hogy szerzett valahol két üveg csempészett kubai rumot is – egy liter Ron Caney-t és egy liter Ron Santiagót. Vett még Coca-Colát, citromot, egy tasak jeget és valami borzalmas rágcsálnivalót. A The Maine persze nem diszkóhajó, de az évek során volt már néhány érdekes utam, beleértve pár részeg tivornyát is. A kapitány és az első tiszt természetesen nem ihat, de a lehorgonyzás után minket is lefektethetnek. A munkának megvannak a jó pillanatai.
Mindent levittünk a fedélközbe, Jack felment, leült az egyik fedélzeti székre, és cigarettára gyújtott.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte.
Felbontottam egy doboz kólát, és leültem a vele szemben lévő székre.
– A pasas, akivel a Papagájban találkoztam, miami ügyvéd, és a neve Carlos. Két másik is van még. Az egyik közülük nő.
– Miért akart ez a fazon a Papagájban találkozni veled, pusztán azért, hogy egy esti hajókirándulást megbeszéljen?
– Látni kívánta a híres Zöld Papagájt.
– Tényleg? – Jack nagyot szívott a cigarettájából. Három éve dolgozott velem, tehát tudta, hogy nem válaszolok minden kérdésére, de a kubaiak érkezése előtt beszélni akartam neki a halászversenyről. És a másik melóról is.
Jack Colby hetven körül járhatott, magas volt, vékony, és egész jól tartotta magát. Gyérülő, barna haja hosszú volt, hátrafésülve hordta, az arcán állandóan háromnapos borosta volt, bőre pedig úgy nézett ki, mintha túl sokáig hagyták volna bent egy kenyérpirítóban. Mindig farmert és sportcipőt viselt, sosem rövidnadrágot vagy papucsot, és aznap a kedvenc „Embereket ölök” feliratú pólóját választotta.
– A The Maine póló, amit tőlem kaptál, jó lenne ma este.
– Parancs, értettem.
Ezzel nem azt akarja mondani, hogy „parancs”, és azt sem, hogy „értettem”. Egyszerűen csak azt, hogy „Gebedj meg!” Időnként kapitánynak szólít, de sosem tudom, hogy a korábbi katonai rangomra utal vele, vagy jelenlegi beosztásomra, hogy vizsgázott tengeri kapitány vagyok. Akármelyik legyen is, a jelentése „seggfej”.
Jack besorozott katona volt a hadseregben, és nem számít, hogy valaki meddig szolgál, a feljebbvalók tisztelete élete végéig megmarad az emberben. Jack időnként megjegyezte, hogy „Egy kongresszusi határozat értelmében tiszt és úriember vagy, de egyébként seggfej”.
A katonaságnál a tisztek általában nem haverkodnak a sorozott katonákkal, és ez a gondolkodás is elkíséri az embert, de Jack és énköztem eltéphetetlen kötelékek vannak – ugyanazt a sarat és ugyanazt a vért tapasztaltuk meg. Nem haverkodunk folyton, de barátok vagyunk.
– Mennyire vágtad meg őket? – kérdezte.
– Kétezerre.
– Nem rossz.
– Megfelezem veled.
– Kösz. Remélem, hogy az a kubai csaj jól néz ki.
– Kubai-amerikai hölgy. És mit érdekel ez téged? Már olyan veszettül öreg vagy, hogy neked már csak a szőr áll fel a hátadon.
Jack elnevette magát.
– Valóban? Szerintem túl sok időt töltöttél a lövészárokban a buzi katonáiddal.
Azt hiszem, hogy már túl régóta vagyunk együtt, és észrevettem, hogy Jack társaságában a szokásosnál is gyakrabban használok trágár szavakat, és utánozni próbálom a kioktató stílusát. Csak remélem, hogy ez nem ragad át rám. Már így is van elég gondom.
Amikor Jack Colby először jött fel a The Maine fedélzetére, hogy munkát keressen, olyan pólót viselt, amelyen a szöveg a „Sebesült veterán vagyok – némi összefoltozás szükséges” volt. Azt mondta, hogy hallotta, én is szolgáltam a hadseregben, és önéletrajz helyett a DD–214-es papírját mutatta, a katonai leszerelési lapot, amelyet olyan gondosan őrzött egy műanyag tasakban, mintha valami fontos dokumentum volna. Rengeteg katonai rövidítés is volt rajta, amelyek a szolgálatát írták le. A 13a rubrika azt árulta el, hogy kitüntetéssel szerelt le 1969-ben, egy másik pedig azt, hogy egy évig szolgált a tengeren túl. Érmei, kitüntetései és medáljai között ott volt a Vietnami Szolgálati Érdemérem, a Harcoló Gyalogsági Jelvény, a Bronz Csillag és a Bíbor Szív. Emlékeztem rá, hogy a New Jersey-i Patersonból vonult be, és az utolsó állomáshelye a georgiai Fort Benning volt. Szolgálati száma előtt ott volt az RA, ami arra utalt, hogy önként jelentkezett egy hároméves szolgálatra. Az MOS – katonai szakképzettség – a 11-b volt, ami gyalogost jelentett, és az azzal kapcsolatos polgári szakképzettségnél már az állt, hogy „nincs”. Akárcsak az én esetemben. Őrvezető volt, ami három év szolgálat és egy vietnami misszió után nem kifejezetten magas rang, amiből azt a következtetést vontam le, hogy vagy lesittelték, vagy problémája volt a feljebbvalókkal. Bizonyára mindkettő. De megkapta a bátorságért járó Bronz Csillagot és kapott egy Bíbor Szívet, tehát felfogadtam.
Úgy gondolom, hogy Carlos tudott Jack katonai múltjáról, amikor idiótákat keresett a kubai útra, ugyanakkor arra is kíváncsi voltam, hogy Jack hajlandó-e egy időskori kalandra. Carlos azt mondta, hogy Jack élete nem lesz veszélyben, ami a halászkirándulás tekintetében igaz is, de már nem igaz arra vonatkozóan, hogy hatvanmillió dolcsival a fedélzeten kell kihajóznunk Kubából úgy, hogy kubai őrnaszádok vannak a sarkunkban. Ha egyáltalán eljutunk odáig.
Nos, meglátjuk majd, hogy Carlos és az ügyfelei mit mondanak. Ha másban nem is, de a túlélés esélyének számolgatásában már nagy tapasztalatom van, és ahogy mondani szoktuk, az ötvenszázalékosnál nagyobb esély túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. És ebben az esetben a pénz összege jelzi legjobban a veszély mértékét. Nem ajánlanának kétmillió dollárt akkor, ha csak be kellene sétálnom egy kubai bankba, hogy beváltsak egy hatvanmilliós csekket.
– Mire gondolsz most, kapitány?
– Éppen a kubai enyhülésen tűnődtem.
– Mind rohadt komcsik. – Az egyik pólóján látható szöveget idézte: – Az ég szerelmére, ölj meg egy komcsit!
– Voltál már Kubában?
– Isten ments! Ramaty egy hely.
– Érdekes lehet.
– Aha, mint ahogy Vietnam is az volt. – Valami eszébe jutott, és folytatta: – Hé, láttam egy remek pólót a Duvalon. – Elmosolyodott. – „Guantánamo: Gyere élvezni a napfényt, és tapasztald meg a vízbe merítéses vallatást!” – Nevetett.
Jack életét egyre inkább befolyásolták a pólók. Úgy gondolom, ha valakinek nincs autója, akkor nem gyűjt lökhárítóra ragasztható matricákat. Jack viszont talán valami ilyesmit akar: Az élet könyve is hasonló tréfák gyűjteménye volt.
Nem sokat tudtam Jack életéről, hogy mit csinált a leszereléstől kezdve addig, amíg fel nem bukkant a hajómon, de azt mondta, hogy miután kiengedték a kórházból, a georgiai Columbusban volt egy helyi lány miatt, akinek a férje meghalt Vietnamban. Végül feleségül vette, de a házasság feltételezhetően véget ért, mert most egyedül volt, habár sosem említett válást. Nem kizárt, hogy a nő meghalt.
Ami a saját életemet illeti, egyszer eljegyeztem magam egy nővel, a portlandi Maggie Flemminggel, akivel az egyik katonai eltávozásom alatt újra felvettem a kapcsolatot. Nagyjából együtt nőttünk fel, és anyám szimpatikusnak tartotta a lány családját, ami fontosabb volt, mint hogy őt kedvelje.
Hogy a történetet rövidre fogjam, a kétévnyi tengerentúli szolgálat és a laktanyákban eltöltött idő távol tartott Maggie-től, utána pedig a kórházi ápolás és a rehabilitációs kezelés akadályozta a kapcsolatunkat. A gondolkodásom sem volt igazán tiszta, és ha az ember kótyagos, akkor lökött dolgokat tesz, mint ahogy én is tettem. Eljöttem hát Key Westre, ahol senki nem veszi észre az ilyet. Anyám sajnálta a felbomlott jegyességet, de apám nem fűzött hozzá véleményt. Key Westtel kapcsolatban mindketten úgy gondolták, hogy hamarosan visszamegyek.
Portlandről csak annyit, hogy barátságos, régimódi, történelmi város úgy hatvanötezer lakóval, újabban kifejezetten kedveltté vált a turisták körében, és sok elegáns bár és étterem van benne. Bizonyos értelemben Key Westre emlékeztet, főleg a kikötője miatt, habár Portlandban senki nem úszik meztelenül, különösen télen nem. A családi házban, egy nagy, öreg, Viktória korabeli épületben nem szellemek tanyáznak, hanem inkább a múlt emlékei. Portlandben viszont kifejezetten jó volt felnőni, és arra is alkalmas, hogy ott öregedjen meg valaki. Pár ember számára a kettő közti időszak nehéz.
De talán, ha nagy summát akasztok le ezzel az üzlettel, esetleg újra megpróbálom. Maggie már férjnél van, a szüleim továbbra is flúgosak, a fivérem Bostonba költözött, de jól el tudtam képzelni magam, ahogy az öreg kapitányok számára épített házak egyikének ablakából figyelem a tengert… Már kifejezetten hiányoltam a téli viharokat.
Megittam a kólámat, felálltam, végignéztem a hosszú mólón, de nem láttam az ügyfeleimet. Elképzelhető, hogy megbeszélték a dolgot és úgy döntöttek, MacCormick kapitány nem az ő emberük. Ami kisebb megkönnyebbülés lenne. Vagy talán csalódás, főleg akkor, ha a héten már senki nem jön újabb kétmillió dolláros ajánlattal.
– Hol vannak ezek a dél-amerikai fazonok? – kérdezte Jack.
– Jack, pusztán a pontosság kedvéért, Kuba nem Dél-Amerikában van.
– Egykutya, mind azt mondja folyton, hogy mañana, mañana.
– Itt senkinek nem erőssége a pontosság, téged, a gringót is beleértve.
Nevetett.
Jack világfelfogása és előítéletei teljesen általánosak, gondolom én, és bizonyos mértékben apámra emlékeztet, aki mintha teljesen más országban nőtt volna fel. Jack Colby és Webster MacCormick egyaránt kiismerhetetlen számomra, mivel a lökött gondolkodásuk egy olyan lökött háború következménye, amelyik teljesen más volt, mint az én lökött háborúm. Ráadásul olyan benyomásom is volt mindkettővel kapcsolatban, hogy szeretnének visszamenni a korábbi világukba. Az én generációm ellenben nem érez nosztalgiát a múlt iránt, amelyik meglehetősen zavaros volt, amikor megjelentünk benne. Akárhogy van is, ahogy apám mondta egy ritka, filozofikus pillanatában: „A múlt emlékei mindig a jelenről szólnak.”
És ami a jövőt illeti, az sem tűnik túl derűsnek. De ha pár millió ott van a bankban, máris biztatóbb.
Észrevettem ügyfeleimet a hosszú móló végén. Carlost, egy idősebb fickót és egy fiatal nőt.
– Az utasaink itt vannak.
Jack hátrafordította fejét.
– Hé, ezt a nőt igazán érdemes megnézni.
– Engem nézz most… és figyelj!
Rám fordította figyelmét.
– Miről van szó?
– Carlos, az ügyvéd, harmincezret ajánlott, ha elkormányozzuk a The Maine-t a Pescando por la Pazra.
– Aha? Tehát Kubába megyünk?
– Még nem fogadtam el a munkát.
– Miért nem?
– Előbb veled akartam beszélni.
– Tényleg? Én elfogadom.
– Te leszel a The Maine kapitánya.
– Én?
– Pontosan. Elviszed Havannába egy baráti látogatásra, utána egy Cayo Guillermo nevű szigetecskére a halászversenyre, majd hazahozod. Három halász lesz a fedélzeten, és…
– Ez a három?
– Nem. De most fogd be, és figyelj! Adnak melléd társakat. Az út tíznapos. A pénz felét neked adom.
– Tényleg? Elfogadom. De te miért nem leszel a hajón?
– Mert repülőgéppel megyek Havannába. Utána találkozom majd veled, bizonyára a Cayo Guillermón.
– Miért?
– Mert feladatom lesz Kubában.
– Milyen feladat?
– Ezt neked nem kell tudnod, de Key Westre már együtt jövünk vissza.
Jack rám bámult.
– Teljesen meghibbantál?
Nem feleltem, habár tudtam a választ.
Jack felállt, és jól megmondta nekem a magáét.
– Figyelj, öregem, a szerencsecsillagod már akkor leáldozott, amikor felrobbant melletted a rakéta. A bankban sem volt szerencséd. Ha összeállsz ezekkel a rohadt, őrült, Castro-ellenes…
– Ezt én döntöm el, Jack. Neked nem kell mást tenned, mint részt venni egy halászversenyen.
– Tényleg? És ha hirtelen zűrössé válik a helyzet, akkor próbáljam meg lehagyni a kubai őrhajókat, egy rakás disszidenssel a fedélzeten?
– Nem csempészünk ki embereket Kubából.
– Akkor mit csinálsz majd Kubában, amíg én halászom?
– Még nem tudom.
Vállamra tette a kezét, és adott egy atyai tanácsot.
– Ha erre igent mondasz, akkor levágom a fejed, és a nyakadon át lenyomom a hasadba.
– Hallani akarom az ajánlatukat.
– Dehogy akarod. És én sem hallgatom meg.
– Rendben… de nagyon sok pénzről van szó. Harmincezernél többről.
– Valóban? Pénzre van szükséged? Süllyeszd el ezt a rohadt bárkát, és vedd fel a biztosítási pénzt.
– Nem fizettem be egy biztosítási részletet.
– Akkor rabolj bankot! Biztonságosabb. És itt nem kínoznak meg, ha elkapnak.
Carlos és a másik kettő közeledett. A hölgy, akinek hosszú, sötét haja volt, fehér farmernadrágot, kék pólót és baseballsapkát viselt. Korombelinek tűnt, tehát a harmincas évei közepén járhatott, és kedves járása volt.
– Mac? Figyelsz rám?
– Aha… nézd, Jack, amit nekem… nekünk… ajánlanak, az kétmillió.
– Két… mi?
– Mondtam, hogy meghallgatom őket, és utána döntök.
– Aha. És ha meghallgatod őket, utána pedig visszautasítod az üzletet, akkor már túl sokat tudsz, és úgy végezheted… – Elhúzta kezét a torka előtt. – Comprende?
– A részesedésed félmillió.
Jack rá nem jellemző módon csendben volt, majd megszólalt.
– Ügyelj rá, hogy nyitva tartsd a füled! Mivel én semmit nem akarok hallani.
– És ők sem akarják, hogy bármit meghallj.
A kirándulóink megérkeztek, és Carlos megjegyezte:
– Milyen szép hajó.
Jack is és én is kinyújtottuk a kezünket, hogy a fedélzetre segítsük a vonzó, ifjú hölgyet. Formás keze volt. Elképzeltem, hogy együtt vagyunk Havannában.
- Writer
